Bálint Sándor: A VÁROS ÉS A TÁJ

Forrás: Bálint Sándor: A szögedi nemzet ; A szegedi nagytáj népélete ; Szeged, 1976

57-78. oldal

  Bálint Sándor: A VÁROS ÉS A TÁJ

Aligha kétséges, hogy az Alföld közelebbi részeinek a török hódoltságot átvészelt városai, főleg Szeged, Kecskemét, Halas, Nagykőrös, Hódmezővásárhely, Makó a települési viszonyok döntő változásával sajátos néprajzi tájegységgé, népszigetté váltak, szakadoztak. Viski Károly kifejező' szavaival „mintegy hatalmas pusztagyepük közepébe zárkózva külön-külön etnikai egységnek érzik magukat, és többnyire azok is". (Etnikai csoportok és vidékek, Bp. 1938.). Ezek a parasztvárosok az életforma számos párhuzamossága mellett, helyi jellegzetességekben, fejleményekben is ugyancsak bővelkednek.

Ismeretes, hogy az Alföld a XVIII. században meginduló népvándorlás, újratelepítés következtében a magyarság legmodernebb nagytájává lett, amelyben a felsorolt városok ö-ző tájszólásukkal, a pásztoréletnek, táplálkozásnak, viseletnek megannyi tradicionális vonásával még sokáig konzerválták Alföldünk archaikus emberi világát. Volt erejük azonban jelentós, társadalmi gyökerű kezdeményekre is. Ilyenek a tanyarendszer, és ezzel a mezőgazdaság modernebb formáinak, a kapitalista szakaszban árutermelő monokultúráknak megteremtése. Ebben a vállalkozó készségben bizonyára jelentős része volt történelmi sorsuknak is, amely körültekintő éberséghez, csak önnön erejükben való bizakodáshoz, emberi autonómia követelményéhez szoktatta őket. Igen hasznos volna természetesen e mezővárosi tájaknak együttes vizsgálata: a nagyobb összefüggések, de egyúttal a helyi mikrokozmoszok tüzetesebb ismerete is.

Szeged városának és a szegedi nagytájnak települési sajátosságairól, lakóhelyéről szólva, először mindenképpen beszélnünk kell a Város alaprajzának történeti alakulásáról és fejlődéséről. Ezt a képet egészen a XVIII. századig csak körvonalakban, de mégis jellemző vonásokkal tudjuk megrajzolni. Innen kezdve azonban részint a források és emlékek, részben a népemlékezet alapján már az egyes városrészek népéleti jellegzetességeit is szabatosan ábrázolni tudjuk.

A belső fejlődés mellett a XVIII. században azonban már kitelepülési folyamatok is megindulnak. Egyrészt a szegedi dohánykertész, más nevén gányó nép kirajzik a szomszédos feudális nagybirtokra, Algyő, Sövényháza, Csanytelek vidékére. Innen, de magából az anyavárosból, továbbá Tápéról újabb kertészrajokat ereszt az újjászülető Délvidék, különösen Torontál, de mellette Temes, Csanád, Békés megyék új latifundiumaira és kincstári birtokaira. A szegedi népből kivált gányófaluk meghaladják a félszázat.

A szegedi tanyavilág népe is szinte teljes egészében a Városból vándorolt ki a múlt század folyamán. Mintegy három nemzedék emberfölötti szívósággal hódítja meg a szegedi homokvilágot a modern mezőgazdasági civilizáció számára. A múlt század utolsó évtizedei és a második világháború között a halasi, majsai, félegyházi homokon is a mi odavándorolt tanyai népünk dolgozik példamutatóan. Ez a hatalmas homoki táj tanyaközségekbe tömörülve 1949 óta közigazgatási autonómiát is •élvez. így indult meg a szegedi puszták lassú, de állandóan terjeszkedő benépesítése is, amely először jószágtartó szállások, szőlőtermő högyek, majd földmíves tanyák alapításában, a homokvilág szívós munkával való átalakításában, legújabban virágzó tanyaközségek szervezésében jut népéleti kifejezésre. Ez a hódítás is már régen túlhaladt Szeged városának egykori hatalmas határán.

Szeged középkori települési, városképi viszonyairól más munkánkban bővebben szólunk.1 Itt csak rövid jellemzésre, összefoglalásra szorítkozunk.

Szeged városa magas emeletű, kiemelkedő löszháton, a tiszai ártérből kiálló szigetségeken keletkezett. Eredeti domborzata hármas tagozású. Legmagasabb szintje az ártérből kiemelkedő hátság, amelyre a Vár és Palánk, tehát a mai Belváros keleti része települt. Ettől délnyugatra terül el mintegy másfél km távolságra egy másik hátság, a mai Alsóváros magja. A harmadik hátság a mai Felsőváros 6—7 hajdani szigetből álló csoportja. A fölszín manapság már kiegyenlítettebb, régebben azonban több méteres szintkülönbség is volt a hátságok és a közbeeső, szegediek nyelvén tanka, csöpörke, limány néven emlegetett mélyebb rétegek között. A mai belterület körtöltésen belüli szintjei is 79,8—83,5 m tengerszint fölötti magasság között váltakoznak. A fölszíni különbségek kiegyenlítését, az emlegetett eszményi íizint megvalósítását már az 1879. évi árvíz után tervbevették, de a teljes feltöltés máig sem sikerült, aligha is következik be. így aztán egyes, újabb századokban keletkezett külvárosoknak (Rókus, Móraváros), telepeknek súlyos gondot okoz esős esztendőkben az áradással mindig jelentkező talajvíz.2

Az emberi élet szegedi történetének, a Város régészeti múltjának föltárása körül főleg Reizner János, Tömörkény István, Móra Ferenc, Banner János, Trogmayer Ottó szerzett érdemeket. Kutatási eredményeiknek, a föltárt anyagnak rendszeres, modern összefoglalása kívánatos volna.3

Nem szükséges itt a régészeti korokba visszamenni. Ami a honfoglalás előtti idők, tehát már a történelmi korszakok leleteit és adatait illeti, kétségtelen, hogy Partiscum, másként Paratiscum város, amelyről Ptolemaeus ókori földrajzi író beszél, Szegeddel azonosítható.4 A római korban vidékünkön élt jazigok emlékeit (Algyő, Kiszombor, Mórahalom, Öthalom, Pusztamérges) leginkább Móra Ferenc tárta föl.5 A népvándorlás korszakának hún leletei között nemzetközi jelentősége van a nagyszéksósi fejedelmi sírleletnek, amelynek föltárását szintén Mórának köszönhetjük. 6 Jelentősek ebből az időből a gepida leletek is (Szőreg, Kiszombor). Attila sátorvárosát számos kutatónk a szegedi tájon gyanítja.

1 Bálint S., Szeged városa 9—20. Aldobolyi Nagy M., Szeged földrajzi energiái és a város hatásterülete. A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1957.  

2 Babarczy /., Szeged környékének talajviszonyai. A M. Kir. Földtani Intézet 1944. évi jelentésének függeléke. B. 1944.  

3 Szeged régészeti múltjáról itt természetesen nem szólhatunk. Kitűnő összefoglalás, illetőleg

tájékoztatás Banner J., Régészeti kutatások Szegeden. Dolgozatok a m. kir. Ferencz József-tudományegyetem Archeológiai Intézetéből. III. Szeged 1936. Trogmayer O., Tápé területének régészeti emlékei. In: Tápé 31. Megállapításai a szegedi tájra általánosíthatók.

4 Az újabb irodalomból Mócsy A., Die spätrömische Schiffslände in Contra Florentiam FA X. 1958, 89. Lakatos P., Római leletek a szegedi vár területéről. Ant. Tan. XII. Budapest 1965, 91.

5 Szépirodalmi igényű, mégis jól tájékoztat Móra F., Utazás a földalatti Magyarországon. Budapest é. n. ; Uő, Néprajzi vonatkozások a szegedvidéki népvándorláskori és korai magyar leletekben. Szeged 1932. Fettich N., A Szeged—nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet. Budapest 1953. « Bálint S., Újabb adatok Szeged középkori történetéhez. MFMÉ 1970 I, 199.

A* honfoglalást megelőző időkből különösen gazdagok az avar emlékek (Fehértó, Maklcosérdő, Kundombja), amelyekhez újabban a híres öthalmi leleteket is hozzá szokták számítani.

A honfoglalás korának és az Árpád-kor elejének leletei már a magyar Szeged múltjába vezetnek bennünket (Bojárhalom, Bordány, Csórva, Feketeszél, Makkoserdő, Malajdok, Deszk).

Szeged kedvező' helyzeti energiái : a vízi átkelés és közlekedés kitűnő lehetőségei már az Árpád-kor legelső századaiban megteremtették a városiasodás föltételeit. A város Ősidőktől fogva az erdélyi só lerakodó helye. Már a Gellért-legenda említi, hogy Szent István korában királyi emberek Őrködnek a Maroson leúsztatott só fölött. Szegedről történt azután a szétosztás és fuvarozás. Az aranybulla ama rendelkezéséből, hogy az ország belsejében csak Szalacson és Szegeden, valamint az országhatárokon tarthatók fönn királyi sólerakatok, joggal vonhatunk már a megelőző korszak szegedi virágzására nézve is kedvező következtetést. Nyilvánvaló, hogy Szeged városi rangra emelését (1246 táján), és a szegedi vár építését a tatárjárás után nemcsak a honvédelem érdekei tették szükségessé, hanem Szeged addigi társadalmi és gazdasági fejlődése is. Ez a sófuvarozás föllendülését, a vízi- és szárazföldi közlekedés helybeli föltételeinek kibontakozását vonja maga után. A kocsigyártás, hajóépítés mellett nyilván korán virágozni kezd a köteles, szíjjártó, gyékényszövő mesterség is. A gyékényt ponyvának használták és sókockákat burkoltak vele. A Tisza és kiöntései a halászatot, halsózást, a környező füvespuszták pedig az állattenyésztést, a hajóvontatáshoz szükséges ló nevelését teszik lehetővé. Nem lehet kétséges az sem, hogy Szeged hamarosan vásárvárossá fejlődött, bár erre csak a XIV. századból maradtak fönn adataink.7 vonatkozásokban többször is szó esik.

7 Szamota L, Régi utazások 91.

A Város középkori helyrajzára, népéletére nézve tömörségében is kitűnő jellemzést ad az átutazó Bertrandon de la Brocquière burgundi lovag (1433), aki a településről ezt írja útinaplójában : „Szeged nyílt nagy város, és egyetlen, mintegy egy mérföldnyi hosszú utcából áll." Ebből nyilvánvaló és természetes, hogy Szeged középkori alaprajza hosszanti, a Tisza folyásához simul. A ránk maradt királyi rendelkezésekből világosan kitűnik, hogy a Város jogi, közigazgatási tagoltsága a XV. század végén már tűnőben van, és kezd eggyé forrni, egyetlen autonóm közösséggé olvadni. Szeged lakosságának, népének magyar jellegéhez, nyelvi egységéhez már a középkorban sem férhet szó. Ellenkezője semmiképpen sem bizonyítható. Kitűnő elindulást adhat a dömösi prépostság alapítólevelének (1138) környékbeli névanyaga, amely a maga egészében sajnos még értelmezetlen. Mindenesetre nagyszámú olyan névvel találkozunk benne, amely az Árpád-kor magyar névadó szellemére jellemző, így: Hazug, Weices, Gangu, Maglov, Bese, Fogou, Bahatur, Itwan, Kulondus, Maradék, Gucur, Forcos, Aianduk,8 vagyis Hazug, Vejszés, Gyöngy, Magló, Bese, Fogó, Bátor, Ittvan, Kalandos, Maradék, Gyökér, Farkas, Ajándok és több más. Szeged középkori társadalmának családnévi jellegzetességei a XV. század folyamán feltűnő, állandósuló névanyagban már élesen, lényegében máig tartó, megszakítatlan érvényességgel tükröződnek. A Reizner János oklevéltárában, továbbá külföldi egyetemek anyakönyveiben, de főleg a Kapisztrán János szentté avatási pőrében, 1460 táján előforduló egykorú nevek már határozottan utalnak az akkori gazdasági életre is : Szűcs, Szíjjártó, Kalmár, Hajós, Harcsás, Csellér 'sóhajós', Vízenjáró, Kovács, Molnos. Olykor elárulják a kun származást: Mizsér. Földrajzi eredetre: Szilágyi, Kovázdi, Kamanczy, Tápay, Marázy, esetleg valami egyéni tulajdonságra emlékeztetnek : Geges, Délcög, Tepercs. Számosan viselik a Literátus nevet, ami tanultságra, írástudásra vall. Kapisztrán szentté avatási pőrének forrásanyagában jelennek meg az első szegedi utcanevek is, jó hat évtizeddel az 1522. évi egyházi dézsmajegyzék előtt. Vegyük őket sorra : Lucas sartor de plathea Sancte Elizabeth. Katherina relicta Petri de Zegedino de vico Saneti Petri, más fogalmazás szerint : de piatea Saneti Petri. Lukács szabó eszerint a Szent Erzsébet utcában lakott, amely a mai színház és várrom között állott Szent Erzsébet templomtól kapta nevét. Az 1522. évi tizedjegyzékben már elmagyarosodott : plathea Lysa. Az utca pontos fekvése ma már természetesen meghatározhatatlan.9 Helytörténeti szempontból érdekesebb ennél Szegedi Péter özvegyének, Katalinnak lakóhelye, a Szent Péter utcában. Ez föltétlenül Alsóvároson volt. Nevét a Szent Péter templomtól kapta, amely nem más, mint a jelenlegi alsóvárosi templom hajója. A franciskánusok romladozó állapotban kapták meg 1444-ben: újjáépítették, kibővítették, sőt a patrónus Szent Péter nevét is megváltoztatták. Mint ismeretes, az új pártfogó Havi Boldogasszony lett.10 Egy 1499. évi királyi oklevélben fölbukkan a Latrán, Latorján név: vicum seu piateam eiusdem civitatis nostre Lathran apellatum. II. Ulászló ezen a helyen Luca napján országos vásárt engedélyez.

8 Jakubovics E.—Pais D., Ómagyar Olvasókönyv. Pécs 1926, 29. 9 Ezekről és a következőkről Bálint S., Szeged reneszánszkori műveltsége. Budapest 1975. 10 Bálint S., A Szeged—alsóvárosi templom. Műemlékeink. Budapest 1966.

A szó eredete ismeretlen. Az a kísérlet, amely a latorkert 'vár előtti nagy elkerített térség' szóval hozza összefüggésbe, elfogadhatatlan. Nyilvánvaló, hogy a Vár és Palánk közötti térrel azonosítható, tehát a mostani Roosevelt tér tájékáról van szó, amely ezentúl évszázadokon át piachely marad egészen 1950-ig. Erről más vonatkozásban bővebben is szólunk. Megkockáztathatjuk azt a föltevést, hogy a szó esetleg a római Lateran templomnévvel, illetőleg térséggel függ össze. Mint majd később látjuk, máig számos bibliai, illetőleg egyházi eredetű helynév, dűlőnév él közvetlenül Szeged belterületén, amely a névadás kordivatjait figyelembevéve, legkésőbb a XV. században született. A Lateran a középkori Róma szíve, fóruma volt. Ezért válhatott Szegeden is a főtér nevévé. Tudjuk egyébként azt is, hogy ebben az időben számos szegedi pap, kereskedő, zarándok megfordult az örökvárosban, akik a tisztesnek érzett elnevezés hírét hozhatták Szegedre. Az elnevezésnek szintén térséget jelentő külföldi analógiája is akad (Cesky Krumlov). Felbecsülhetetlen jelentőségű, a hazai városok történetében szinte egyedülállóan korai az 1522. évi tizedjegyzék11 28 utcaneve. Ezek a következők (a plathea mindegyik név elé odaértendő) :

Plathea Kyslatran, Gwmbwch, Arokhath, Baaloogh, Kwn, Sancte Trinitatis, Kwegyethw, Predicator, Feeylzer, Chws, Tóth, Lysa, Warga, Zantho, Sancti Demetry, Magna, Warga, Sohordo, Bondy, Bwday, Kerek, Madaraazs, Haynal, Mywes, Sancti Nicolai, Angyaal, Sancti Georgii, Spiritus Sancti, Banfalwa, továbbá Taphe, Zenthmyhayl. Összesen tehát 28 utcanév és 3 falunév.

Ezekből az utcanevekből nagyjából elénktárul a középkori Szeged utcahálózata, topográfiája. Könnyen lokalizálható, azonosítható : Kislatrán valahol a mai Híd utca táján. Lakóinak névsorából társadalmi, néprajzi jellegzetességek nehezen olvashatók ki. Árokhát még az 1879 előtti térképeken is megtalálható. így a nevet csak a Víz, illetőleg a kegyetlen modern kor mosta el. A Palánkot övező sáncnak déli, sőt még régebben nyilván nyugati belső, beépült partja volt. A múlt században a nyugati részt Sáncpart, a délit pedig Árokpart, sőt a ragozott Árkon alakban is emlegetik. Ez utóbbiból a Víz utáni feltöltések során lett az Árpád utca : nagyjából a püspöki rezidencia és a Szemklinika között. Utolsó nyomai az egyetemi Békeépület emelésével tűntek el. Az itteni családnevek közül a Halász, Rákos, Madarász, Káka, Csapó, Bögre összefügghet az előtte folyó Tiszával. A Szentháromság utca (plathea S. Trinitatis) elnevezése egészen a legutóbbi időkig megmaradt. Eltűnését várostörténeti szempontból fájdalmasnak érezzük. Jelenlegi neve Hunyadi János sugárút. Családnevei közül figyelemre méltó, esetleg topográfiai jelentőségű a Telek, Telekes, Púzsa 'csigabiga', Olajos. Művelődéstörténeti, népéleti sajátosságra utal még a Deák, Scholasticus, Orvos, Kalmár, Szekercés, Varga, Csapó, Mészáros, Kádár, Szitás, Dobos, Aranyas, Lapicida. Mindezekből kitűnőleg Alsóváros urbánus elemei éltek itt, nyilván közel a templomhoz. A Szentháromság utca évszázadok óta Alsóvárost köti össze a Palánkkal, illetőleg Belvárossal, hiszen a két városrész csak a múlt század elején épült össze egymással. Görbületeivel nyilván még az eredeti középkori vonalat, földgerincet őrzi, amelyet a két oldalán elterülő vizek, tankák szabtak meg a számára.

11 Bálint S., Az 1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. A Magyar Nyelvtudományi,

Társaság Kiadványai. 105. Bp. 1963.

A Kőégető utca fekvése ugyan meghatározhatatlan, lakosainak nevéből sem lehet biztos megállapításokat tenni, mégis foglalkoznunk kell vele. Miután a lajstrom a Szentháromság utca után említi, arra gondolhatnánk, hogy Alsóváros nyugati peremén a mai Cserepes sor, Cserepes sori tó, népiesen Lóúsztató tájékán volt, amelynek mai flórája is megengedi ezt a föltételezést. Mindenesetre a téglavetésnek már az Árpád-korral egyidőben virágoznia kellett Szegeden. Ezt bizonyítja a Dömötör- torony és az alsóvárosi templom téglaarchitektúrája, továbbá a Kőtárnak a várbontásból előkerült különleges alakú és méretű középkori téglagyűjteménye. A Prédikátor utca a mai felsővárosi templom közvetlen szomszédságában húzódott, ugyanis pontosan ennek helyén állott a dominikánusok (ordo Praedicatorum) temploma és kolostora. Az utca tele van iparra valló családnevekkel: Ács, Asztalgyártó, Borbély, Kalmár, Kovács, Szabó, Szűcs, Varga. A Lisa utca — mint láttuk — föltétlenül azonos a XV. század folyamán felbukkanó Szent Erzsébet utcával. Ez meg a várbeli gótikus Erzsébet-templom szomszédságára utal. Nézetünk szerint a Lisa az Elisabeth helyi alakváltozata. Feltűnő, hogy két Lapicida, azaz kőfaragó is lakik benne. Ismeretes, hogy a gótika csipkeszerü, törékeny kőfaragásait gyakorta kellett kiegészíteni, pótolni. A nevek nyomán úgy véljük tehát, hogy műhelyféle is dolgozhatott a templom mellett. A tizedjegyzékben a Varga utca kétszer is előfordul. Ez nyilván csak úgy volt lehetséges, hogy Alsó- és Felsővároson is külön utcájuk volt a vargáknak, tímároknak. Ez a szegedi bőripar fejlettsége mellett tanúskodik, amelyről más helyen bővebben is szólunk. Egyébként az egyik utcában 4 Szűcs, 3 Varga, 1 Szíjjártó, a másik Varga utcában pedig 5 Varga, 3 Szűcs névvel találkozunk. Mindkét utca rövid lehetett, mert kevés család élt benne. A Szent Dömötör utca névadója világosan az Ősi Dömötör-templom volt. Nehéz ma már eldönteni, hogy az Oskola vagy esetleg a keleti oldalnál haladó, későbbi Piarista, majd Révai utcáról van-e szó, amelynek napjainkra már csak egy kicsinyke töredéke maradt meg. Mi mindenesetre az utóbbit tartjuk valószínűbbnek. Úgy véljük, hogy az Oskola utcának inkább volt Nagy utca a középkori Őse. Szeged patrícius polgárságának lakóhelye e két utcában volt. Lakói leginkább foglalkozást jelentő nevet viselnek: Ács, Asztalgyártó (1), Aurifaber, azaz Ötvös (6), Borbély (1), Scholasticus, azaz Deák (1), Hímvarró (1), Kalmár (6), Kovács (2), Kötélverő (1), Mészáros (3), Piscator, azaz Halász (1), Szabó (2), Szűcs (2), Varga (3). A Nagy utcában: Asztalgyártó (1), Borbély (1), Deák (5), Kalmár (5), Kormányos (1), Kovács (1), Mészáros (1), Pajzsgyártó (1) Pictor (1), Szabó (3),Szűcs (1). Ebben az utcában lakott Zákány István, a híres főbíró is. A két utca lakói nem tartanak juhokat, ellenben 27 közülük szerémi szőlőbirtokos. Házaik a Tisza közvetlen szomszédságában állanak, hogy pincéikben a bort gyorsan el lehessen helyezni. A többi vonatkozásokra a szőlőkultúráról szóló fejezetben visszatérünk. A Sóhordó utca a felsővárosi sókikötővel függ össze, amely hosszú évszázadokon át a fináncia vagyis volt állami pénzügyigazgatóság és kereskedelmi iskola épülettömbjénél, tehát a Várkert északi részén volt. Figyelmet érdemel itt az Ács (1), Kalmár (1), Taligás (2) családnév. A Műves utca föltétlenül Felsővároson volt, hiszen közvetlen a Szent György utca előtt szerepel a jegyzékben. Rövid köz lehetett, hiszen csak húsz családfő lakja. Valamennyinek neve foglalkozásra utal. Van köztük — vegyesen magyar és latin megnevezéssel—Csiszár, Pulitor (4), Kalmár (1), Kovács, Faber (2), Nyergesil), Ötvös, Aurifaber (1), Szekrény (1), Szíjjártó, Corrigiator (8), Szűcs (1). A Szent György utca hasonló jellegű: Borbély (1), Borsos (1), Deák (1), Kalmár (1), Lapicida (1), Molnár (1), Patkós (2), Sós (1), Szabó (22), Szíjjártó (4), Szűcs

(4), Varga (2), Varró (2). Számos itteni családfőnek a Szerémségben szőleje is van.. Csak egy tart juhokat, három pedig gabonával adózik a Szent György utca 69 lakosa közül, ami teljesen urbánus életformára utal. A Szent Miklós utca a dominikánusok felsővárosi templomának védőszentjéről kapta a nevét. A jegyzék névsorából jellegzetesség alig olvasható ki. A kis Angyal utca is valahol Felsővároson lehetett, hiszen a Szent Miklós és Szentlélek utca között került bejegyzésre. Névsora elég jellegtelen. A Szentlélek utca a premontrei apácák Szentlélekről elnevezett kolostorát, a magyar nyelvű kódexirodalom egyik, érdeme szerint eddig még föl nem ismert, nem méltatott műhelyét idézi, amely nyilván, de nem abszolút biztosan szintén Felsovároson állott. Listájából az Istenes, Monos, azaz Molnár (2), Halász, Piscator (2), és a Főcén (1) érdemel figyelmet. Talán a régi nemzetségi településre, a nagycsalád középkori nyomaira engednek következtetni a vezetéknévi eredetűnek tetsző utcanevek: Balog, Kun, Csősz, Tót, Szántó, Bondy, Buday, Madarász, Hajnal, Angyal utca. Ilyen vezetéknevek a lajstromban is előfordulnak. Esetleg idetartozik még a Gömböc és Kerek utca is, bár ezek sajátos települési formát is kifejezhetnek. A Felszer vagy Fészer utca jelenthet északi fekvést, de más olvasat szerint gazdasági formát, esetleg birkaaklokat is. Ezeknek és a többi, külön nem említett utcáknak városrészenként való elkülönítése közelebbi adatok híján lehetetlen.

*

A XVI. század elejének szegedi társadalmáról — középkori virágzásának alighanem tetőpontján — hiteles néprajzi, gazdasági és művelődési képet tudunk rajzolni. A kalocsai érseki főegyházmegye említett, fölbecsülhetetlen értékű dézsmajegyzékéből a szegedi társadalom nemzetiségi jellege és földrajzi érdekeltsége, gazdasági élete és művelődési állapota emberileg hibátlanul kiolvasható, minden más magyar város egykorú néprajzi képénél világosabban, hitelesebben fölidézhető. A jegyzék 1549 családfő nevét foglalja magában, hangzásuk túlnyomóan magyar, ami az anyanyelvi hovatartozást is kétségtelenné teszi. Magyar néven szereplő idegen teljes biztossággal nem mutatható ki belőle. Akadnak természetesen, de nem számosan idegen népnévből alakult családneveink is. Ezek közül legtöbbször a Tóth (76) fordul elő. Jelentése azonban ebben a korban és itt Szegeden semmiképpen sem 'slovacus', hanem 'slavonus', azaz Szlavóniából, egykori magyar nevén Tótországból való. Nem föltétlenül bizonyos azonban, hogy valamennyi onnan származó Tóth nevezetű család szlávajkú is volt. Az egykori déli társországokból való származásra utal a Horváth (3) és a Rácz (2) családnév is. Itt említhető meg a Török (8) név, amely ebben az időpontban, tehát még a mohácsi vész előtt aligha jelentett asszimiláns török elemeket. Itt sokkal inkább ragadványnévről van szó. A Németh (3) és Lengyel (1) családnév elenyésző és vagy kereskedelmi kapcsolatokra, vagy feltűnő, messzi utazásra utal. Külön ki kell emelnünk a Kun (26) nevezetű családokat, és a föltehetően kun eredetű családneveket. Viselőik nyilván olyanok, akik a környező kun pusztákról Szeged városába költöztek, és már vagy magyarrá váltak, vagy beolvadóban voltak. Kun eredetű családneveink: Mizsér (3), Nyőgér (20), Tatár (6), Törtei(4), Kara (1), Csartán (2). A Székely (1) családnév erdélyi és a Magyar (2) családnév pedig más hazai, de nem föltétlenül magyarul beszélő (talán kun) tájról bevándorló magyar családot akar megjelölni.

Ami a helynévi eredetű családneveket (123) illeti, csak annyit állapítunk meg, hogy ezek a családok elsősorban a környező, közvetlen szomszédságban, vagy a déli borvidéken elterülő vármegyék: Csongrád (15), Bács (22), Bodrog (13), Csanád (24), Temes (6), Torontál (2), Kéve (1), illetőleg Szerem (3), Fö/^o (7), Baranya (9), Го/ла (3) helységeiből, továbbá egyéb, vagy bizonytalan helyekről (18) vándoroltak az idők folyamán, de a XV. századnál nyilván nem korábban Szegedre. Jellegzetesnek tekinthető, helynévi eredetű családnevek, amelyek részben a hódoltságot is átvészelték, és egyesek máig virágzanak: Babarczy, Bakacsy, Becsey, Bulkeszy, Csontay, Gyálay, Horogszegi, Iklódy, Ladányi, Sajthy, Somlyay, Somogyi, Szentay, Tápay, Trencsély, Virágháty. Jelentős a számuk (198) a keresztnévi eredetű családneveknek is, ami Ősi magyar, illetőleg középkori névadó gyakorlatnak felel meg. Csak néhányat sorolunk föl : Bálint, Dámján, Donát, Együd, Főczén, Karácsony, Kozma, Vitális. Becéző alakban: Ambó, Bonis, Daka, Doma, Fóris, Lőkös, Mása, Sima. Találkozunk számos foglalkozást jelentő névvel is. Vannak magyar és latin alakban jelentkező ilyen típusú családnevek: Szűcs — Pellifex, Szíjjártó — Corrigiator, Kovács — Faber, Halász — Piscator, Ötvös — Aurifaber, Pictor — Képíró, Faragó — Lapicida —, Sípos — Tubicinator, Deák — Literátus. Ezeknek a párhuzamosan jelentkező neveknek gazdaság- és társadalomtörténeti hátterével máshol foglalkozunk bővebben. Itt csak megemlítjük, hogy nyilvánvalóan már osztálytagozódás tükröződik bennük.

Az otthonkultúra virágzásával függ össze a már említett Lapicida, továbbá a Faragó, Házkötő, Házász, Utas, Szekercés (zsindelyvágó?) neve. A Téglás családnév a vele nyilván összefüggő Kőégető utcával már fejlettebb építkezésre enged következtetni. Az Ács név bizonyára a hajóács mesterséget is idézi. Idetartozhatik még a Bárdos, Erdős családnév is. Az Esztergályos, Szekrény, Asztalgyártó nevekből már finomultabb polgári életre, igényekre lehet gyanakodni. Az egészség védelmével függ össze az Orvos (3), Borbély (6), Bába (2), Kenő (1), Nyirő (3), Jókezű (csontrakó 1), Pöszércés (aki orvosi füvekkel foglalkozik 1) családnév. A környező puszták hatalmas jószágállománya magyarázza a pásztorkodás, állatgondozás körébe tartozó neveket. A juhászattal függ össze az Ihász (2), Juhos (1), az idegen hatásokat sejtető, esetleg a szegedi szűcsök erdélyi, balkáni kapcsolataira utaló Bács (A), Csobán (1) családnév. A Csikós (2) a lónevelést, a Csordás (8) a már istállózó, de napközben kint legeltető tehéntartást idézheti föl előttünk. A Disznóverő (herélő, miskároló 1) családnévből már rendszeresen disznóhizlalásra lehet következtetni. Ide tartozhat még a Makkos (kanász? 2) név is. Az állattenyésztéssel összefüggő iparágak közül igen jelentős a Mészáros (18) családnév feltűnő nagy száma. Ók nyilván nemcsak húsiparral, hanem marhakereskedelemmel, tozsérséggel is foglalkoztak, amint ez a mészáros céh későbbi, hódoltsági kiváltságos helyzetéből, jólétéből is kitűnik. E munkakörre utalhat még a Kasza (<Kaszab 3), Bakó (2), Tagló (1) családnév. Az állattenyésztéssel kapcsolatos termékekre világít a Tarhós (2), Vajas (1), Túrós (1), Sajtnyomó (1), Nyomó (1). A bőr és szaru feldolgozását idézi a Szűcs (24), Hímvarró (1), Csapó (5), Tasalos (1), Kesztyűs (1), Varga (33), Szekernyés (1), Cserés (tímár? 1), Nyerges (2), a már említett Szíjjgyártó (9), Fésűs (1), Fésűgyártó (1). A viseleti kultúrára utal továbbá a Szabó (54), Varró (2), Gombos (1), Gomböntő (1) családnév. A város differenciálódó élelmiszerellátására, társadalmi munkamegosztására mutat a már felsoroltakon kívül az Almáros ('alma árus' 1), Dinnyás (1), Arató (1),

Kaszás (5), Szántó (7), Rozsos (2), Major (1), Méhes (1), Mézes (1), Swtő (1), Hagymás (1), Fokhagymás (2), Olajos (2), Bakos ('aki olajsajtón dolgozik' 1), Szakács (2). A háztartási eszközök készítésére, a már önállósuló háziiparra utal a Szitás (4), Fazekas (5), Korsós (2), Cserepes (3), Köszörűs (1). A Tiszával, a nagymúltú szegedi víziélettel számos foglalkozás összefügg, amely természetesen a névadáson is visszatükröződik. Ősi életmódra mutat a Halász, Varsás (2), Gémes (1), Fürjekes ('fürjvadász' 1), Varjas (2), Madarász (1), Rákos (1) családnév. A hajózásra, sószállításra, borkereskedelemre utal а #ű/áy (1), Kerepes ('lóval vontatott hajó, a kunok nyelvéből átvett kerep gazdája' 1), Сseller í'sóhajós' 5), Sós (3), Kormányos (1), Révész (7), Molnár (6), Mónos ('malmos' 3). A szárazföldi fuvarozásra jellemző a Szekeres (5), továbbá a szükséges kötelekről gondoskodó Kötélverő {2), Hámverő (A), a vasalásokat készítő Kovács (20), Patkós (2), a bognármunkát végző Kerekes (4) családnév. A bor körébe tartozik a Kádár (2), Pintér (7), Pintes (1), Csaplár (1) név. A sörfőzésre emlékeztet а £егау (2) családnév, bár értelmezhető »S^ras (Sörés) alakban és 'hízott jószággal kereskedő" értelemben is. A kereskedelem világát idézi a Kalmár (38), Szatócs (2), Becsüs (1), itoray (1), Kompolár ('bormérő' 2), Ürmös (4), Borsos (5) név. Reprezentatív polgári, részben katonai igényeket, illetőleg osztályhelyzetet tükröz a Polgár (2), Fö/í/ö (5), Ztán (3), Katona (8), Szolga (1), illetőleg a Pajzsgyártó (1), Puskás (3), Kardos (1), Nyilas (2), Órás (2) családnév. E foglalkozást jelentő családnevek jellemzően igazolják Szeged városa gazdasági életének fokozódó sokrétűségét, a polgári munkamegosztás organikus készségét, amely már világosan fölülemelkedik a paraszti önellátás zárt, primitív társadalmi körén, és már árutermelésre, piacra is dolgozik. Ezt a fejlődést bizonyítja az is, hogy a tizedlajstrom már külön Műves utcáról is megemlékezik. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azokat a már említett vásártartási kiváltságokat sem, amelyekben a Város a XV. század folyamán részesült. E bíztató fejlődésnek azonban a török hódoltság megássa a sírját.

Hogy a Város a huszita mozgalomról is tudomást szerez, annak cáfolhatatlan bizonysága a jegyzékben olvasható és a szegedi tájon máig virágzó Huszta családnév, amely nyilvánvalóan a huszita szó alakváltozata. Csak a teljesség okáért utalunk azokra a családnevekre (332), amelyek valamilyen ősnek testi vagy szellemi tulajdonságára, esetleg fogyatékosságára, továbbá szavajárására, családi helyzetére utalhatnak. Keletkezésükhöz, egyben a névadás lélektanához kitűnő analógiát nyújtanak manapság is a szellemes, éles megfigyelőkészségről tanúskodó csúfnevek, paraszti ragadványnevek, amelyek akárhányszor az eredeti családnevet is elhomályosítják. Végül maga a család is belenyugszik, és már nem érzi megbélyegzőnek, sértőnek. Csak ízelítőül néhány effajta név : Feketű ('barnabőrű' 2), Fenés ('bőrbeteg' 1), Száraz ('szikár' 1), Vér ('vérmes' 1), továbbá Csetertek (3), Gyengyüs (1), Keddenháló (1), Mendegélő (1), Szépenlépő (1), Tomboló ('táncoskedvű' 1), Toppantó (1), Vecsernyés (3). Néhány növényi, illetőleg állati eredetű családnevünk is van (41). Hogy eredetileg volt-e mágikus célzatuk is, már nem tudjuk megmondani. Ilyenek a Búza (4), Csődör (1), Gyöngy ér ('vízimadár, üli' 1), Kerecset ('sólyomfajta' 1), Szarka (2), Szilva (1).

Egyelőre több, még megfejtésre váró, de általában magyar hangzású, részben máig élő családnevünk (44) is van. Ilyenek : Csipak (1), Fúrús (1), Nacsa (1). A dézsmajegyzék névanyagából meggyőző erővel tárul szemünk elé a Város differenciált, gazdagon tagozott, dinamikus társadalmi organizmusa, középkori népélete.

5 A Móra, F. Múzeum Évik. 75. II.

Hamarosan rászakad a Városra a hódoltság (1543—1686), amely megtépázza, átmenetileg megritkítja, sok próbára teszi Szeged népét, de elűzni, megsemmisíteni nem tudja. A török alatt is megőrzi magyarságát, faji vonásainak és néphagyományainak eleven folytonosságát, vallásában a latin műveltséghez való tartozását. Szeged városa és népe a pozsonyi kamarához küldött szimbolikus adóval, főleg halnak, bőrmunkának, törökszőnyegnek fölajánlásával hódoltsági sorsában is elismeri a virtuális Magyarországhoz, tehát az ősi nyelvi, műveltségi, szakrális közösséghez való tartozását. Ennek természetesen jelentős gyakorlati, főleg gazdasági és kereskedelmi haszna is van. A valóságban azonban hászváros, a török szultán kiváltságolt birtoka, a török műveltség tágra nyílt magyar kapuja. E sajátos helyzetből a társadalmi mozgás, migráció kettős irányban: az elvándorlásban és beköltözésben egyaránt megindul. A Tinóditól is megénekelt Szegedi veszedelem (1552)12 után megkezdődik a nagy diaszpóra, Szeged lakosságának: polgárságának és köznépnek szétszóródása szerte az országba. Bár beszélhetünk szórványos egyéni elvándorlásról is, mégis leginkább közösségek hagyták el a Várost és északabbra: a szegedi népnyelvben a messzeség, távolság éreztetésére máig ípiliom (-impérium) szóval emlegetett királyi Magyarországba, főleg Debrecenbe, Kassára és Nagyszombatba, szórványosan Kecskemétre és Kolozsvárra vándorolnak. Nyilvánvaló, hogy ezek a városok már régóta ismeretesek voltak a szegedi kalmárok előtt. Debrecen jószágkereskedelme, céhes ipara, Kassa ötvössége és a szerémi bor közvetítésében, a Krakkóval való kereskedelemben való kiváló szerepe, a határszéli Nagyszombat pedig bortermelése, tőzsérsége, árumegállító joga révén már régóta beletartozhatott a szegedi polgárság gazdasági látókörébe. Ezekben a városokban nyilván ügynökségei, üzlettársi kapcsolatai is voltak. Nem indultak tehát teljes bizonytalanságba. Hamarosan kiépítették a maguk szolid gazdasági pozícióit. Nem szűntek meg azonban — legalább az első évtizedekben — az ősi szülővárossal, Szegeddel való kapcsolataik sem. Műveltségüket sem hevertetik parlagon. Megtalálják az új környezetben is azokat a lehetőségeket és társadalmi feladatokat, amelyeket meggyőződésük szerint szolgálniok, támogatniuk kell: elsősorban a magyar nyelvű kultúra, irodalom, továbbá a kálvini egyház presbiteri szellemében jelentkező társadalmi autonómia ügyét. Évtizedek telnek el, amíg szegedi anyanyelvük ö-zo muzsikája elhalványodik, és beleolvadnak a királyi Magyarország nemesi világába vagy Debrecen puritán cívis környezetébe. Utalnunk kell az egyszerű nép emigrációjára is. Sajnos, egyelőre csak néhány tényt rögzíthetünk, illetőleg megnevezzük a néprajzi és népnyelvi vizsgálódás jövendő, Szegeddel kapcsolatos feladatait. Feltűnő, hogy több Kassa környéki református magyar falu: Szalánc, Rákos, Garbócbogdány, Györké, Bőd, az újabban elszlovákosodott Petőszinnye és a hazánkhoz tartozó Pusztafalu és környéke ö-ző nyelvjárásszigetet alkot. A kutatás mindeddig tanácstalanul áll a jelenséggel szemben. Nézetünk szerint aligha lehet másról mint szegedi, délalföldi elvándorlásról szó. Érdemes azt is tudnunk, hogy a Tisza felső vidékén, Sárospatak táján szegedi halászok telepednek meg a XVI. század második felében. Erről a halászatnál bővebben is szólunk. Elgondolkodtató végül a Nagyszombathoz nem messzire eső Szene, lakosainak ajkán Szönc, és néhány környező falu ö-zo nyelve.13 A máig élő helyi hagyományok szerint az ősök a török elől, éppenséggel Szegedről menekültek ide.

12 Szántó L, Az 1552. évi szegedi hadjárat. Acta Universitatis Szegediensis De Attila József

Nominatae. Acta Hist. XIX.  

13 A szönci ö-ző nyelvjárássziget helységei a csütörtöki születésű Kovács László nyelvtudományi kutató vizsgálatai szerint: Szönc, Alsójányok, Bélvata, Boldog fa, Csönke, Csütörtök, Eberhard, Felsőjányok, Fél, Illésháza, Jöka, Kismagyar, Nagyfödémes, Nagymagyar, Rété, Vajasvata, Tonkháza, Vők, Zone. 

A Város messzire vándorolt fiainak helyét a környék falusi népe foglalja el. Már János király elrendeli (1536), hogy Csongrád, Csanád, Temes, Arad, Békés, Záránd és Bihar megyék mindazon jobbágyait, akik Szegeden akarnának letelepedni, a város befogadhatja. A földesurak és megyei hatóságok nem követelhetik őket viszsza. A közvetlen királyi joghatóság azonban nemsokára megszűnik, amikor Szeged török kézre jut. Mindezekről a társadalmi, gazdasági és művelődési folyamatokról, az elvándorolt szegedi polgárság új sorsáról, önállóan és kellő részletességgel, a Szeged XVI. századi társadalmáról, népéletéről és műveltségéről szóló munkánkban emlékezünk meg.

„A szerencsétlen Magyarországnak azon részén van egy nagy város — írja14 Kemal pasa záde egykorú török történetíró —, amely a gonosz hitetlenek Ősi gyülekező, a harcot kereső csavargóknak szülő helye. Szegedin néven ismeretes és földjének termékenységéről, éghajlatának kellemes voltáról, vizének jó ízéről, továbbá óriási kiterjedéséről, nagy épületeiről, mindennemű javainak nagy bőségéről és végre arról volt híres, hogy lakosai között igen nagy számmal vannak dúsgazdagok. Aki szomorúan és leverve megy bele, vidám és jókedvű lesz, s megszabadul a gondok és aggodalmak nehéz bilincseiből. A nevezett szép város egy távoli forrásból, Rusz-országból eredő mély folyó partján épült, mintegy szépségjel a föld istennőjének arcán. Közterei mindennemű harcosok gyülekező helyei voltak, utcái pedig telve valának ritka és értékes árukkal, melyeket a kereskedők hoztak minden irányból. Ellenség ide még sohasem tette be a lábát. Minden zege-zúga telve lévén élelmiszerekkel, kinccsel, gazdagsággal. Lakóinak életmódja könnyű és kellemes volt. Fiatalja, öregje az élet gondjaitól és terheitől szabadon, gondtalanul élt, mint egy gyermek.

Öregnek, fiatalnak tömérdek kincse, vagyona,

A városnak minden zuga tömve gazdagsággal.'"

Egy másik történetíró, Dselál záde Musztafa szerint Szegedin „erős vár, melynek körülötte vont bástyái az égig érnek, fala a kilencedik éghez hasonló szélességű, belseje pedig tele van templomokkal és zárdákkal." E két egykorú török történetírónak ez a naivan meseszerű, keletiesen túlzó, lényegében mégis találó jellemzése Szulejmán szultán naplójából merít, és Szegednek XVI. századeleji képét tárja elénk. Egy virágzó nagyváros indul itt másfélszázados nehéz útjára.

Ami az idegen beáramlást illeti, Káldy-Nagy Gyula legújabb kutatásaiból, defterek névjegyzékeiből és az alsóvárosi templom még ismertetendő XVII. századbeli anyakönyvéből kitűnik, hogy a hódoltság alatt nemcsak törökök, hanem dél szlávok : pravoszláv szerbek és latin néven is emlegetett katolikus dalmaták, másként bunyevácok is jelentős számmal megtelepedtek Szegeden.

14 Thury J„ Török történetírók. II. Budapest 1898, 263. A török időkhöz Reizner J. Hornyik J., Kecskemét története; Szilády Á.—Szilágyi S., Hódoltsági Okmánytár; VelicsL.—Kammerer E., Magyarországi török kincstári defterek I—II; Fekete L., Die Siaqat-Schrift in der türkischen Finanzverwaltung I—II; Káldy-Nagy Gy., A Szeged környéki szultáni hász-birtokok mezőgazdasági termelése a XVII. század második felében. Agrártört. Sz. 1961. 

 Ez utóbbiaknak különösen az alsóvárosi barátok viselték gondját. A magyar nép többsége katolikus, de a legújabban felbukkanó szórványos adatok kétségtelenné teszik egy kisded kálvinista gyülekezet virágzását is. Az alsóvárosi barátok és prédikátorok, katolikusok és reformátusok között — akár, mint Kecskeméten — valami íratlan egyesség jöhetett létre : az iszlám nyomasztó hatalmával szemben a jézusi hit megőrzésében, a magyar helytállás szolgálatában nem egyenetlenkedtek egymással, Városunkat tehát semmiképpen nem jellemezte akár a királyi Magyarország katolikus, akár Erdély protestáns felekezeti megátalkodottsága. A türelemnek, kölcsönös segítésnek szép, bizonyára nem egyetlen példája, hogy a „vastagnyakú" nagykőrösi tanács 1661-ben „az szegedi kolduló barátnak gratis" (ajándékul) 1 tallért adott.15 1663-ban Apafy Mihály erdélyi fejedelem Érsekújvár alól való hazatértében — írja16 Czeglédi István — „Szegedre érkezvén nagy pompával fogadtatik. Holott a Szegedi Református Keresztyéneknek igyefogyott állapottyokat megértvén, szép kegyelmességgel lőtt mind az Eklézsiának, s mind a Prédikátornak, sőt a Barátoknak is, kik köszönteni és kuldulni hozzá jöttének vala. Eddig Magyarok között jüvén, majd mindenütt, a Templomokban bement az imádkozásnak idején, s látván a vallásán való szép gyülekezetet, örült rajta." A törökök leginkább a Palánkban, a délszlávok pedig a bennszülött keresztény magyarok közvetlen szomszédjaiként Felsővároson és a még jellemzendő Fazékszeren éltek. Az idegen ajkúakkal szemben viszont Szeged magyarsága még a környékbeli spáhihűbérbe adott faluk elgyötört népével is gyarapodott. E régi magyar faluk közül csak Tápé, Algyő, Martonos népe vészeli át megfogyatkozva bár, de töretlen folytonosságban a hódoltságot. Megmaradásukban föltétlenül része van tiszamenti fekvésüknek is : hirtelen fölbukkanó vész idején menedékre találtak a folyó jólismert vízivilágában. Vannak még magyar faluk, amelyek sokáig tartják magukat, de a fölszabadulást mégsem érik meg. Népük elsősorban Szegedre húzódik, amelynek /íász-helyzete viszonylagos biztonságot jelent a benne élőknek. A homoki pusztahelyek, hajdani kun szállások: Asszonyszállás (Mérges), Dorozsma, Csórva, Ötömös, Majsa, Csólyos, Móricgát, délen Szentpéter a Város legelőit növelik. Tudjuk azt is, hogy 1660 táján, bizonyára a nagy tatárdúlás következtében, Sövényháza, Százegyháza, Száján népe a Városban talál menedéket.17 Ez nyilvánvalóan azoknál a környékbeli faluknál is így következett be, amelyekről ilyen adataink hiányoznak. Vizsgáljuk most tovább a Város hódoltsági alaprajzát és társadalmát. A Fekete Lajostól közzétett török adózási iratok között egy 1550-ből származó adójegyzék a szegedi várban három olyan utcanevet emleget városnegyedként, amelyet a 1522. évi tizedjegyzék is számontart. Itt a Nagy utca (Nag' uca, 1522. Plathea magna) adózói között találjuk a következő családokat: ötvös, Dani, Nyírő, Kis, Сsotortok, Kontos, Posztómető, Varga, Bíró, Lisa, * Veres, Mészáros, * Kalmár, * Bornemisza, Ambrus, Illancsi, *Nagy, * Szűcs, Szondi, * Szántó, Boros, Homoki, Hanka, *Szabó, *Pap, *Vid, Molnár,

15 HódOkm.  

16 Czeglédi L, Dágon ledülése. Kolozsvár 1670. Néhai Herepei János baráti közlése.  

17 Erről az egyes helységek bemutatásánál még szó lesz.

Nagyaru. A kiemelt nevek ugyanabban az utcában már 1522-ben előfordultak, más utcában a többi is szerepel. A Kisszántó utca (Kis Santo uca) nyilván azonos a tizedjegyzék Szántó utcájával. Lakosai Albeter, Ács, *Baglyas, *Becsei, *Bor, *Boros, Buzgán, Csontos, *Halász, Hangos, Értő,* Kalmár,* Katus, Kazal, Képíró, Mikla, * Szabó, *Takó, Tarka, * Veres, Vid, Zobor. A Szent Dömötör utca (Sen Dimitri uca) családjai: * Bálik, *Fábián, Mészáros, Sáfár, *Szentmihályi. A Sáfár új név, a többiek sem ebből az utcából ismeretesek. Hiányzik Alsó- és Felsőváros névsora. Az 1577—1578. évekből szintén ránk maradt egy török összeírás, amelyet Halasi-Kun Tibor Ankarában tett közzé. Ennek szegedi vonatkozásait Péter László széleskörű, gondos tanulmányban vizsgálta meg.18 A jegyzék földrajzi nevei: Kuviktő (118 ház), Balogh u (53 ház), Tóth u (34 ház), Boldogasszony u (56 ház), Varga u (26 ház), Köröm u (28 ház), Sóhordó u (10 ház), Fazekas u (41 ház), Szombathely u (41 ház), Budai u (25 ház), Nagyszentmiklós u (52 ház), Szentlélek u (62 ház), Kisszentmiklós u (11 ház), Madaras u (33 ház), Szentgyörgy u (41 ház), Kun u (33 ház), Szentháromság u (17 ház). A Kuvikto fekvése ismeretlen. Defterünknek már az 1522. évi tizedjegyzékben is előforduló, tehát törzsökösnek tekinthető családnevei :

Ágoston, Angyal, Arató, Árva, Asztalgyártó.

Baglyas, Balog, Bakos, Bán, Barát, Battyáni, Becsei, Bodó, Bonis, Bornemisz(a), Boroni (Bárányi?),

Boros, Borsos, Bud, Budai.

Csapó, Csíkos, Csór tán, Csütörtök.

Dámján, Dávid, Deák.

Egyed, Erdélyi, Erdős, Erős.

Fábián, Farkas, Fazekas, Feketü, Fodor, Fóris, Fúrós, Futó.

Gál, Gazdag (Kazdag).

Halasi, Horváth.

Jakó.

Kádár, Káka, Kálmán, Kalmár (Kalomár), Kara, Kaszás, Katona, Király (Rex), Kis, Kont,

Kovács, Körös, Kötélverő, Kun.

Lázár, László, Losonczi.

Major, Makra (Makrai), Mészáros, Molnár, Mónos (Mónus).

Nagy, Nemes (Nobilis).

Olajos.

Pálfi, Pető, Pintér.

Rácz.

Sajtnyomó, Sánta, Sári, Sárközi, Somogyi (Somogy), Sós.

Szabó, Szakállas, Szálai (Zalai), Szántó, Székely, Szekeres, Szondi, Szőlős.

Tahó, Tárcsái, Tatár, Tóth.

Ürmös.

Varga, Vas, Vecsernyés, Vékony, Vidak.

A defterben fölbukkanó újabb szegedi nevek:

Ábrahám, Ballá, Baka, Baranya, Berber (Barber), Basa. Becsi, Веке, Boda, Bodor, Borda, Bózsó,

Búzás, Halas, Hersek, Huszár, Jakabfi, Joó, Jób, Kenéz, Kerékgyártó, Keresztes, Melegh, Mihó,

Móricz, Neste, Rigó.

A névanyag külön érdekessége — fejtegeti19 Péter — hogy „itt szerepelnek először névvel a szegedi szerbek. Az összeírásból kitetszoen az alsóvárosi Fazekas utcában hat, a Boldogasszony utcában szintén hat, a Szentháromság utcában három szerb család élt már ekkor, s talán szerb származású a Nagyszentmiklós utcai Jovánfi família is. Ez a név önmagában is meglepetés : a szerb keresztnévből magyar képzővel

18 Péter L., Szegedi személynevek 1578-ban. Nyelvészeti Dolg. 133. Szeged 1973/74.

19 Péter 235.

született vezetéknév. De még inkább szokatlan a népkeveredésnek az a gyors üteme és foka, amit az olyan nevek, mint Aracsi Atyim, Lázár Pandelije, Szűcs Grubac, Miklós Nikola, Vidák Gyuriskó, de főként a Feketü Nikola és Feketű Zsivkó jelez. Azt jelenti ez, hogy a 15-bol mintegy 6 család már összeházasodott magyarokkal. Hogy ez a folyamat utóbb miért állt meg, még kiderítendő társadalomtörténeti probléma. Később a szerbek kivesztek Alsóvárosról ; mire újból értesülünk róluk, már a Palánkban és Fölsővároson találjuk Őket." * A XVII. században bukkant föl Fölsőváros két kisebb, de jelentős ipari életre utaló fertálya : a Palánkkal szomszédos Fazékszer2®, szegediesen Fazékször és Tabán21. Gombkötő János füleki hadnagy Szeged akkori állapotáról írja: „Szeged három részből áll: az egyik részben, úgy mint a várában és palánkjában török lakik, a második része pedig derék város, amelyben magyar lakik és ez kedvét is keresi a nemes kamarának. A Fazékszer pedig a palánkhoz vagyon foglalva, de abban mind csak mesteremberek szorultak és kívül laknak a palánkon a Tisza felől. Ezek nem akarják a magyarországi urakat vallani, hanem mind afféle törökkel béllelt emberek, tisztán csak a törökkel értenek egyet. Valahova szükség kívánja, a törökök titkos leveleit hordozzak országunknak kárára..Г Itt nyilván a szegedi mészárosokra céloz, akikkel más fejezetben még találkozunk. Szeged főbírája, Kovács Mihály tiltakozott Gombkötőnél a fazékszöriek zaklatása, fosztogatása ellen. Azt írja, hogy ezek mindönféle partekájukat az Palángba tartják és maguk is többire mind a Palángba hálni járnak.22 A Fazékszer egykorú gazdasági virágzásáról legújabban Káldy-Nagy Gyula eddig ismeretlen török források nyomán írt kitűnő tájékoztatást, amely azonban még nem jelent meg nyomtatásban. Fazékszer vegyes: magyar és idegen, de nem mohamedán lakossága tehát — — számotvetve az adott körülményekkel — kétségtelenül megtalálta a törökkel való együttélés elviselhető lehetőségeit. Ez viszont megnyitotta előtte a török érdekszféra tájain a gazdasági boldogulás útját. A Tabán, alakváltozatában Tobány, Fölsővárosnak nagyjából a mai Római körút, Szilléri sugárút, körtöltés és a Tisza közé zárt része, amely eredetileg a török tímárok telephelye (tabahan) volt. A bőrcserzés kellemetlen szaga, továbbá a szükséges víz közelsége miatt ide, Felsővárosnak akkor a legszélére telepedtek. így volt ez egyébként más városaink Tabán nevű részeinél is. Ismeretes, hogy a török tímárok számos finom bőrtechnikát (kordován, szattyán) honosítottak meg hazánkban. Nem véletlen az sem, hogy a finom bőrt készítő, természetesen már magyar nemzetiségű tímároknak is tabakos a nevük. XVII. századbeli említett szegedi török defterek Káldy-Nagy Gyula feldolgozásában még megjelensére várnak. Ezeknek névanyagát nincs módunkban elemezni. Mégis kitűnő forrás áll rendelkezésünkre: az alsóvárosi plébánián Őrzött, de még nem méltatott latin nyelvű anyakönyv, amely ebből a korból, hódoltsági területről ritkaságnak számít. 1663 júliusával kezdődik és 1696 októberével szakad meg. Címlapja nincs, ami megengedi azt a föltételezést, hogy már előbb elkezdték. A matrikula lelkiismeretes írását, az anyakönyvezést a tridenti zsinat egyébként a plébánosi kötelességek közé sorolta.

20 A Város hajdani híres fazekasságáról máshol szólunk bővebben. 

21 TV. Kakuk Zs., Tabán. Nyr. 1955, 105. Országszerte a városok legelhagyatottabb része volt (Esztergom, Buda, Vác, Szolnok, Csongrád és több más).  

22 Száz. 1900, 640. Borovszky.

Az anyakönyvben az első évtizedekben sűrűn teleírt lapokkal találkozunk, ami az olvasást, illetőleg áttekintést megnehezíti, 1682-től azonban már tagolt, rubrikázott. Előírásszerűen mindenütt megtaláljuk az időpontot, továbbá a megkeresztelt, a szülők és keresztszülők és a keresztelő pap nevét, olykor egyes megjegyzéseket is. Származási helyként (origó) mindenütt Szeged értendő, itt-ott azonban közelebbi megjelölések is előfordulnak: Palánk, Fazékszer, Fark, Tápé, Martonos. Ezeket mi is közöljük. Úgy véljük, hogy ilyen esetekben a városrészeket azért tüntették föl, mert a szülőket más azonos nevűektol kellett megkülönböztetni. A környékbeli faluknál pedig buzgóbb szülőkről lehet szó, akik az újszülöttet nyomban elhozták az alsóvárosi templomban történő keresztelésre. Nem vártak arra, amíg a missziós barát körükben megjelent. Az alsóvárosi kolostor lelkigondozása alatt álló vidék újszülöttjeit vagy külön anyakönyvezték, vagy a nehézségek miatt talán föl sem jegyezték. Megtörténtét a közösség maga tartotta számon. A kiküldött barát nem tartózkodhatott egy helyen sokáig, tennivalója : keresztelés, gyóntatás, esketés, betegek ellátása és vigasztalása, prédikálás alaposan igénybe vette szűkös idejét. Aligha telt tőle még írásbeli formalitásokra is. Az anyakönyv névanyaga túlnyomóan magyar és máig törzsökös szegedi családneveket tartalmaz. Az 1522. évi tizedjegyzék és török defterek tőlünk és Péter Lászlótól értelmezett névanyaga mellett természetesen, de kis számmal újabb nevek is fölbukkannak. Az alábbiakban egyszerűen fölsoroljuk az előforduló családneveket, szorosabb évbeli és egyéb rögzítés nélkül :

Ábrahám, Ács.

Bába, Babarczi, Bagó, Bajalich, Baka, Bálint, Báló, Balog, Banga, Baranyás, Baranyai, Barát,

Barcza, Bedő (Bödő), Bénák, Bernát, Berta, Biacsi, Biczók, Bíró, Bite (Büte, Böte), Bitó, Bodo,

Bojár, Boldiss, Borbély, Borbola, Borsos, Botos, Bózsó, Börcsök, Boti, Bullás (Bulás).

Csala, Csaldi, Csanádi, Császár, Csausz, Cseperke, (Csöpörke), Csető, Csikós (Csíkos), Csipak,

Csiszár, Csizmadia, Csókási, Csontos, Csordás, Csúcs, Csuka, Csűri.

Dallos, Dani, Deák, Dékány, Dobó, Dóczi, Dohár, Dóka, Doma, Domokos.

Elek, Engi, Erdélyi.

Értő.

Faragó, Farkas, Fazekas, Fejér, Fekete, Feketü, (ex Tape), Ferencz, Finta, Fodor, Forró, Főző,

Frank, Fúrús.

Gábos, Gál, Géra, Gilicze, Gondos, Göbölyös (Göblös).

Gyapjas.

Hagymás (Tápé), Hajdó, Halabula (Szücs-re javítva), Halál, Halász, Harami, Hegedűs, Hevesi,

Hidas, Hódi, Horvát, Huszta,

Kalmár, Kalocsai, Kántor (ex pago Fark), Kásás, Kasza, Kaszap, Kaszás, Kaszta, Katona,

Kecskés, Kéri, Király, Kiss, Kisbalázs, Kisbálint, Kisgáspár, Kisiván, Kisguczi, Kisjános, Kocsis, Komplár,

Kónya, Kormányos, Korom, Kószó, Koszta, Kotogány, Kovács, Kövér (ex Martonos), Kuldús.

Labdás, Laboda, Lábodi, Lakatos, Lakatgyártó, Lantos, Losoncz, (Lasancz).

Mágocsi, Magyari, Makai, Makra, Marha, Márki, Ménösi, Mészáros, Molnár, Móra, Muladi.

Nacsa, Nagy, Nagyiván, Nagymiklós, Nagypál, Négyökrű.

Nyári.

Okos, Olajos, Oláh, Ónozó, Orvos.

Ördögh, Ötvös.

Pákai, Palotás, Pap, Papdi, Pávó, Pejó, Pósa, Puska, Puskás.

Rácz, Rozsnyai, Rúzsa.

Sajtos, Sándor, Sánta, Sárkány, Sebők, Siha, Simon, Simonka, Somlyai, Somogyi, Sóvágó,

Süket, Süveg.

Szabó, Szalma, Szántó, Szarvas, Szekeres, Szentpéteri, Szécsi, Szél, Szobonya, Szögi, Szűcs.

Tarhós, Tatár, Tápai, Tehenes, Terhes, Tiszta, Tolvaj, Toppantó, Tóth, Török, Tőzsér, Tűri,

Újvári, Urbán, Uzsorás.

Vadkerti, Vajda, Váradi, Varga, Vas, Vasadi, Vastag, Vér, Veres, Vecsernyés, Vetró, Vincze,

Vőneki. Zabos, Zombori.

Gondolnánk, hogy szláv nevek jelentősebb számmal is találhatók az anyakönyvben, azonban ritkák. Ezek: Bachich, Bajalich, Baralich, Janota, Kulundzsia, Mamusich, Panich, Pallovich, Polyakovich, Stipanovich, Szarali, Taralich, Vecherovich, Vodeniczar (felesége Tóth Márta). 1686-ban a Város felszabadult a török uralom alól. Máshonnan is tudjuk, hogy számos szegedi mohamedán család visszamaradt. Ennek anyakönyvi nyomai szerint 1687. február 15-én három törököt kereszteltek meg János, János Farkas és Anna névre. A keresztszülők magyarok. 1688-ban egy másik Anna került az anyakönyvbe. Atyja török arszlán, édesanyja Rasa. Keresztszülei Gergely és Szabó Zsuzsanna. 1696-ban a szintén mohamedán szülőktől származó Erzsébetet keresztelik meg. Keresztszülei Puskás Gergely és felesége, Sütő Ilona. A visszamaradt törökség egyébként nem okozott különösebb gondot. Tudjuk, hogy más magyar városokhoz (Buda, Eger) hasonlóan a török lakosság megszokva életünket, elsajátította nyelvünket és nem követte kivonuló véreit. Megkeresztelkedvén, beleolvadt a helyi törzsökös magyar lakosságba. Egyes családnevek nyilvánvalóan a török eredetet őrzik : Kara, Török, Halál [Halil], Galaburdi, Buritty [Buridzs, ma már ragadvány név]. Megítélésünk szerint török kapcsolatokra utal az alsóvárosi Bullás (Bulás) családnév, amely eredetileg nyilvánvalóan ragadványnév volt : buja, bula, vagyis hímzésben jeleskedő török leány mehetett férjhez a magyar Őshöz. Maga a szegedi népnyelv is számos, máshol felsorolt török jövevényszót őrzött meg egészen napjainkig. Jeles részük a táplálkozás világába tartozik. Népünk a hódoltság idején derekasan megállotta a helyét. Gazdasági élete egyenesen virágzónak mondható. Fa- és bőripara, fazekassága, marhakereskedelme, vásárai híresek. Elutasító azonban a mohamedán Kelet szellemi világképével szemben. Mindezekre előadásunk során bővebben is rámutatunk.

A XVIII. században, főleg a szabad királyi városi kiváltság (1719) elnyerése után Szeged hatalmas fejlődésnek indult, ami egyaránt meglátszik a népesség példátlan szaporodásán, és ezzel együtt természetesen az alaprajzi terjeszkedésen is. Szeged a XVIII. században nemzetiségi város. Mégis megmaradt magyarnak, bár a bécsi katonai körök, sőt a feudális magyar kormányhatóságok is inkább a bevándoroltaknak kedveztek. Jellemző azonban a Város hagyományos paraszt humanizmusára, hogy a nyelv és életforma különbségeiből olykor adódó feszültségek nem fajulnak végzetessé és a társadalmi fejlődés során feloldódnak. A Város török lakossága részben megkeresztelkedik és beolvad a törzsökös magyarságba, másfelől pedig kivándorol Temesvár felé. Tudjuk, hogy a Temesköz egészen a pozsareváci békéig (1718) a szultán kezén maradt. Ez tette szükségessé a tiszai és marosi határőrség megszervezését, amelynek Szeged volt a katonai központja. A granicsárok leginkább szerbekből kerültek ki, akik sok kiváltságot, így adómentességet élveztek. Láttuk egyébként, hogy már a török időkben számosan éltek Szegeden. Leginkább a Palánkban, templomuk körül éltek, és főleg kereskedelemmel foglalkoztak.23

Szeged lényegében már a XIX. század elejére magyarrá válik. Természetesen a szerbek, németek,24 zsidók25 családi nyelve még nagyjából a kiegyezésig a szerb, illetőleg a német. A visszamaradt törökök, katolikus délszlávok, a szórványosan bevándorolt franciák (Szemmári, Savanya, Francia),26 örmények, görögök (Manódli, Haris, Zsótér), románok, cigányok (Boros, Dankó, Murka, Zsiga), szlovákok kis számuk miatt is gyorsan beolvadnak. Közben azonban számos anyanyelvi szavuk is meghonosodik a szegedi népnyelvben. E folyamatnak néprajzi és művelődéstörténeti jelentőségét a megfelelő helyeken mindig hangsúlyozzuk. A hódoltság és a kuruc háborúk nyomán támadt szegénységet, emberi elhagyatottságot: küzdelmes két évszázad lezáródását és hatalmas erőfeszítések kezdetét tükrözi az 1715. és 1720. évi országos összeírás, amelyet Baranya megye kiküldöttei Acsády Ignác szerint is kiváló gonddal és lelkiismeretességgel végeztek.27 Megjegyezzük, hogy előtte, 1712-ben hatalmas árvíz is földúlta a Várost. Az összeírás szerint Szeged akkori épületei semmiben sem különböztek a falusi házaktól. Jobbára apró vályogból épített, tetejük nád. Legújabban azonban már két nagyobb ház utcára néző homlokzattal épült. Keserves gondot okozott a katonaság. A vár tele volt őrséggel, hiszen ekkor még Szeged határváros volt, a Tisza—Maros szögét még a török birtokolta. Öt század helyőrségi katonát kaszárnyák hiányában a polgárság otthonaiban szállásoltak el. A katonaság lelegeltette a lakosság rétjét, 90 házat pedig erődítési célból minden kárpótlás nélkül lerombolt. A keserűséghez az is hozzájárult, hogy a granicsár családok nem vettek részt a közteherviselésben. A teljes lakosságnak ezekben az években 95 %-a magyar, csak a többi szerb.  

23 Értékes összefoglalás Djurdjevic, St., Szrbi u Szegedinu. Bulletin de l'Académie Serbe des

Sciences. XXIV, Nouvelle série. Section des sciences, No 7, 1959. Beograd 1959. — A szerző századunk

húszas éveiben szegedi szerb pap volt, egy-két megállapítása helyesbítést kíván.  

24 Jenőfi É., Adatok a szegedi német telepesek és céheik történetéhez. Budapest 1932.  

25 Lőw l—Kulinyi Zs., A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. Szeged 1885.  

26 Palásti L., Francia eredetű családnevek Szegeden 1958-ban. A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1961.  

27 Acsády I., Magyarország népessége a Pragmatica Sanctio korában. Budapest 1896.

A szegedi nép ebben az időben kizárólag őstermeléssel foglalkozott. A Város határa hosszában 2, szélességében 1/2 mérföld kiterjedésben volt művelésre alkalmas. A szántóföldeket nem különítették fordulókra és nem osztották házakhoz. Mindenki ott vetett, ahol akart. A pihent föld elég jól fizetett. A rét közepes, harmadát víz járta. Egy kaszás után két ökrös szekér szénát adott. Száraz években a Temesközbe mentek szénáért. Jelentékeny a jószágtartás, ezért a Városnak a Kiskunságban is vannak bérelt legelői. A szőlő síkon fekszik, sokszor járja a víz. A bor silány és legföljebb április végéig áll el. Hódoltsági örökség volt Szeged kétértelmű magatartása a kuruc korban. Annak ellenére ugyanis, hogy a Város magyar népe rokonszenvezett Rákóczi szabadságharcával, 28 a véréből való városi tanács mégsem szakított a bécsi és pozsonyi hatóságokkal. Később mindenesetre ez a körülmény is elősegítette Szegednek régi szabad királyi városi jogaiba való visszaiktatását, amely a felszabadulás óta állandóan napirenden volt, de a katonai hatóságok mindig megakadályozták. A jogaiban újjászületett Városnak és a várparancsnokságnak súrlódásai még ezután is sokáig eltartanak. Egy alkalommal, 1723-ban önérzetesen ezt írja a tanács a parancsnoknak: mert ámbár szűrkankóban járunk, azzal nem vagyunk parasztok, hanem privilegiatus polgárok. A városparancsnok — nyilván felső utasításra is — rendszeresen támogatta a bevándorló idegenajkú, főleg német elemeket, akik hamarosan polgárjogot is szereztek. Ezek Belgrád eleste (1739) után onnan menekült kereskedőkkel, iparosokkal is gyarapodtak. A folyamat kétségtelenül használt Szeged gazdasági fejlődésének, közművelődésének, de az összebékélésre csak jóval később került sor. A kor babonás csökevényei és egyesek nyilvánvaló lelki terheltsége mellett bizonyára ezek az ellentétek is belejátszanak a szomorú hírhedtségű szegedi boszorkánypörökbe, amelyeknek fővádlottja Rózsa Dániel, Szeged egyik leggazdagabb, hivatalviselt törzsökös polgára, egykor országgyűlési követe. Ez a kirakatpör 15 embernek oltotta ki az életét (1728). Folytatását maga a bécsi udvar volt kénytelen megakadályozni.

A Város keményen őrzi a maga polgári hagyományait. Ifjúságának szükségessé vált erkölcsi, szellemi gondozását a piaristákra bízza (1720). A gimnázium alapításával — számos keserű tapasztalat után, amelyet nemesi származású tisztviselői okoztak neki — az a szándék vezeti, hogy legyenek a saját véréből, népi törzsökéből való tanult fiai, akik a bontakozó hivatali (bürokratikus) igazgatás követelményeinek meg tudnak felelni és tanultságukkal a polgári közösség érdekeit mindenhol képviselni és védelmezni tudják. A szegedi magyar nép a gazdasági életnek, iparnak céhszerű képesítéshez nem kötött ágaiban keres boldogulást. A Délvidék híres dohánytermelésében úttörő és végig vezető munkát végez. Föllendül a vízi- és szárazföldi fuvarozás, amely a javak nagyarányú cseréjét teszi lehetővé és a Várost a zárt népi önellátás világából fokozatosan kiemeli.

28 Varga F., II. Rákóczi Ferenc kora Szegeden. Szeged 1906.

A szegedi barokk népiség alakításában természetesen kiváló részük van az újjászülető céheknek is, amelyeknek tagjai az első időkben leginkább bevándorolt németekből, részben pedig a magyar Felvidékről, a hazai barokk szülőföldjéről kerültek ki. Ezek a mesterek: asztalosok, ácsok, kőművesek, továbbá gombkötők, kékfestők, mézesbábosok, órások, művészek a barokk stílus érett formáit hozták magukkal, amelyek a házformákon, berendezési és viseleti kultúrán egyaránt éreztetik hatásukat, de ugyanakkor a helyi társadalom hagyományos ízléséhez is kénytelenek alkalmazkodni. Természetesen az igényesebb, finomultabb életmódot, változatosabb táplálkozást, fejlettebb otthonkultúrát is terjesztik. Az egykorú szegedi kézművesség és a céhesség hagyományaiból táplálkozó népies iparágak között világos és szerves az összefüggés. Erre majd mindenütt rámutatunk.

A XVIII. század elejétől kezdve már külön-külön is éles vonásokkal meg tudjuk rajzolni az egyes városrészek néprajzi képét, amelyet az 1879-i nagyárvíz (~ Víz) sem tudott elmosni. E sajátosságok nyilván már a középkorban bontakoztak^ a törökvilágban sem lankadtak, de most a barokk időktől fogva egészen az első világháborúig világosan fölismerhetők és ábrázolhatók. Az egyezések és módosulások megragadásához most már a gazdag forrás- és emlékanyag, továbbá az eleven népemlékezet is hozzásegített bennünket. Nem feledkezünk meg most sem a családnevek fölsorolásáról, amelyeket nemcsak történeti és néprajzi forráselemeknek szánunk, hanem dokumentumnak is: a törzsökös szegedi népállomány töretlenségét és folytonosságát igazolják. Nyilván kitűnik az 1522. évi tizedjegyzéktől kezdve egészen napjainkig a Város népi társadalmának, továbbá a temesközi magyarságnak és a délalföldi tanyavilág parasztságának szinte közös származása.

Az Alsó- és Fölsővároson meghúzódó törzsökös magyarság biológiai állományában alig fogyatkozva, életerejében töretlenül, bizakodva néz a jövő elé. A többi, későbben születő városrészek is rátalálnak a maguk sajátos társadalmi fejlődésének és gazdasági boldogulásának útjára. Szinte az első világháborúig mikrotájakként foghatjuk föl Szeged városrészeit, amelyeket természetesen összetart egyrészt a helyi, egyébként messzibb tájakat is meghódító munkamegosztás és egymásrautaltság, másfelől a közös emberi, társadalmi konvenció: főleg az ö-ző tájszólás, a parasztpolgári öntudat, a dolgos hajlandóság és a katolikus színeződésű néphagyomány. Ezeknek az adományoknak birtokában a szögedi nemzet nagy feladatokkal küzdött meg, így a folyton ismétlődő tiszai árvizekkel, a homokvilág meghódításával, városi civilizációjának megteremtésével.