Forrás: Bálint Sándor: A szögedi
nemzet ; A szegedi nagytáj népélete ; Szeged, 1976
57-78.
oldal
Aligha kétséges,
hogy az Alföld közelebbi részeinek a török hódoltságot átvészelt városai, főleg
Szeged, Kecskemét, Halas, Nagykőrös, Hódmezővásárhely, Makó a települési
viszonyok döntő változásával sajátos néprajzi tájegységgé, népszigetté váltak,
szakadoztak. Viski Károly kifejező' szavaival „mintegy hatalmas pusztagyepük
közepébe zárkózva külön-külön etnikai egységnek érzik magukat, és többnyire
azok is". (Etnikai csoportok és vidékek, Bp. 1938.). Ezek a parasztvárosok
az életforma számos párhuzamossága mellett, helyi jellegzetességekben,
fejleményekben is ugyancsak bővelkednek.
Ismeretes, hogy
az Alföld a XVIII. században meginduló népvándorlás, újratelepítés következtében
a magyarság legmodernebb nagytájává lett, amelyben a felsorolt városok ö-ző
tájszólásukkal, a pásztoréletnek, táplálkozásnak, viseletnek megannyi
tradicionális vonásával még sokáig konzerválták Alföldünk archaikus emberi
világát. Volt erejük azonban jelentós, társadalmi gyökerű kezdeményekre is. Ilyenek
a tanyarendszer, és ezzel a mezőgazdaság modernebb formáinak, a kapitalista szakaszban
árutermelő monokultúráknak megteremtése. Ebben a vállalkozó készségben
bizonyára jelentős része volt történelmi sorsuknak is, amely körültekintő éberséghez,
csak önnön erejükben való bizakodáshoz, emberi autonómia követelményéhez szoktatta
őket. Igen hasznos volna természetesen e mezővárosi tájaknak együttes vizsgálata:
a nagyobb összefüggések, de egyúttal a helyi mikrokozmoszok tüzetesebb ismerete
is.
Szeged városának
és a szegedi nagytájnak települési sajátosságairól, lakóhelyéről szólva,
először mindenképpen beszélnünk kell a Város alaprajzának történeti alakulásáról
és fejlődéséről. Ezt a képet egészen a XVIII. századig csak körvonalakban, de
mégis jellemző vonásokkal tudjuk megrajzolni. Innen kezdve azonban részint a
források és emlékek, részben a népemlékezet alapján már az egyes városrészek népéleti
jellegzetességeit is szabatosan ábrázolni tudjuk.
A belső fejlődés
mellett a XVIII. században azonban már kitelepülési folyamatok is megindulnak.
Egyrészt a szegedi dohánykertész, más nevén gányó nép kirajzik a
szomszédos feudális nagybirtokra, Algyő, Sövényháza, Csanytelek vidékére. Innen,
de magából az anyavárosból, továbbá Tápéról újabb kertészrajokat ereszt az újjászülető
Délvidék, különösen Torontál, de mellette Temes, Csanád, Békés megyék új
latifundiumaira és kincstári birtokaira. A szegedi népből kivált gányófaluk meghaladják
a félszázat.
A szegedi
tanyavilág népe is szinte teljes egészében a Városból vándorolt ki a múlt
század folyamán. Mintegy három nemzedék emberfölötti szívósággal hódítja meg a
szegedi homokvilágot a modern mezőgazdasági civilizáció számára. A múlt század
utolsó évtizedei és a második világháború között a halasi, majsai, félegyházi homokon
is a mi odavándorolt tanyai népünk dolgozik példamutatóan. Ez a hatalmas homoki táj
tanyaközségekbe tömörülve 1949 óta közigazgatási autonómiát is •élvez. így indult
meg a szegedi puszták lassú, de állandóan terjeszkedő benépesítése is, amely
először jószágtartó szállások, szőlőtermő högyek, majd földmíves tanyák
alapításában, a homokvilág szívós munkával való átalakításában, legújabban
virágzó tanyaközségek szervezésében jut népéleti kifejezésre. Ez a hódítás is
már régen túlhaladt Szeged városának egykori hatalmas határán.
Szeged középkori
települési, városképi viszonyairól más munkánkban bővebben szólunk.1 Itt csak rövid
jellemzésre, összefoglalásra szorítkozunk.
Szeged városa
magas emeletű, kiemelkedő löszháton, a tiszai ártérből kiálló szigetségeken
keletkezett. Eredeti domborzata hármas tagozású. Legmagasabb szintje az
ártérből kiemelkedő hátság, amelyre a Vár és Palánk, tehát a mai Belváros keleti
része települt. Ettől délnyugatra terül el mintegy másfél km távolságra egy másik
hátság, a mai Alsóváros magja. A harmadik hátság a mai Felsőváros 6—7 hajdani
szigetből álló csoportja. A fölszín manapság már kiegyenlítettebb, régebben azonban
több méteres szintkülönbség is volt a hátságok és a közbeeső, szegediek nyelvén
tanka, csöpörke, limány néven emlegetett mélyebb rétegek között. A mai belterület
körtöltésen belüli szintjei is 79,8—83,5 m tengerszint fölötti magasság között
váltakoznak. A fölszíni különbségek kiegyenlítését, az emlegetett eszményi íizint
megvalósítását már az 1879. évi árvíz után tervbevették, de a teljes feltöltés máig
sem sikerült, aligha is következik be. így aztán egyes, újabb századokban
keletkezett külvárosoknak (Rókus, Móraváros), telepeknek súlyos gondot okoz
esős esztendőkben az áradással mindig jelentkező talajvíz.2
Az emberi élet
szegedi történetének, a Város régészeti múltjának föltárása körül főleg Reizner
János, Tömörkény István, Móra Ferenc, Banner János, Trogmayer Ottó szerzett érdemeket.
Kutatási eredményeiknek, a föltárt anyagnak rendszeres, modern összefoglalása
kívánatos volna.3
Nem szükséges
itt a régészeti korokba visszamenni. Ami a honfoglalás előtti idők, tehát már a
történelmi korszakok leleteit és adatait illeti, kétségtelen, hogy Partiscum,
másként Paratiscum város, amelyről Ptolemaeus ókori földrajzi író
beszél, Szegeddel azonosítható.4 A római korban vidékünkön élt jazigok emlékeit (Algyő,
Kiszombor, Mórahalom, Öthalom, Pusztamérges) leginkább Móra Ferenc tárta föl.5 A népvándorlás
korszakának hún leletei között nemzetközi jelentősége van a nagyszéksósi
fejedelmi sírleletnek, amelynek föltárását szintén Mórának köszönhetjük. 6 Jelentősek ebből
az időből a gepida leletek is (Szőreg, Kiszombor). Attila sátorvárosát számos
kutatónk a szegedi tájon gyanítja.
1 Bálint
S., Szeged
városa 9—20. Aldobolyi Nagy M., Szeged földrajzi energiái és a város hatásterülete.
A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve 1957.
2 Babarczy
/.,
Szeged környékének talajviszonyai. A M. Kir. Földtani Intézet 1944. évi jelentésének
függeléke. B. 1944.
3
Szeged
régészeti múltjáról itt természetesen nem szólhatunk. Kitűnő összefoglalás,
illetőleg
tájékoztatás
Banner J., Régészeti kutatások Szegeden. Dolgozatok a m. kir. Ferencz
József-tudományegyetem Archeológiai Intézetéből. III. Szeged 1936. Trogmayer
O., Tápé területének régészeti emlékei. In: Tápé 31. Megállapításai a
szegedi tájra általánosíthatók.
4 Az újabb
irodalomból Mócsy A., Die spätrömische Schiffslände in Contra Florentiam
FA X. 1958, 89. Lakatos P., Római leletek a szegedi vár területéről.
Ant. Tan. XII. Budapest 1965, 91.
5 Szépirodalmi
igényű, mégis jól tájékoztat Móra F., Utazás a földalatti
Magyarországon. Budapest é. n. ; Uő, Néprajzi vonatkozások a
szegedvidéki népvándorláskori és korai magyar leletekben. Szeged 1932. Fettich
N., A Szeged—nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet. Budapest 1953. « Bálint
S., Újabb adatok Szeged középkori történetéhez. MFMÉ 1970 I, 199.
A* honfoglalást
megelőző időkből különösen gazdagok az avar emlékek (Fehértó, Maklcosérdő,
Kundombja), amelyekhez újabban a híres öthalmi leleteket is hozzá szokták
számítani.
A honfoglalás
korának és az Árpád-kor elejének leletei már a magyar Szeged múltjába vezetnek
bennünket (Bojárhalom, Bordány, Csórva, Feketeszél, Makkoserdő, Malajdok,
Deszk).
Szeged kedvező'
helyzeti energiái : a vízi átkelés és közlekedés kitűnő lehetőségei már az
Árpád-kor legelső századaiban megteremtették a városiasodás föltételeit. A
város Ősidőktől fogva az erdélyi só lerakodó helye. Már a Gellért-legenda
említi, hogy Szent István korában királyi emberek Őrködnek a Maroson
leúsztatott só fölött. Szegedről történt azután a szétosztás és fuvarozás. Az
aranybulla ama rendelkezéséből, hogy az ország belsejében csak Szalacson és
Szegeden, valamint az országhatárokon tarthatók fönn királyi sólerakatok,
joggal vonhatunk már a megelőző korszak szegedi virágzására nézve is kedvező
következtetést. Nyilvánvaló, hogy Szeged városi rangra emelését (1246 táján),
és a szegedi vár építését a tatárjárás után nemcsak a honvédelem érdekei tették
szükségessé, hanem Szeged addigi társadalmi és gazdasági fejlődése is. Ez a
sófuvarozás föllendülését, a vízi- és szárazföldi közlekedés helybeli
föltételeinek kibontakozását vonja maga után. A kocsigyártás, hajóépítés
mellett nyilván korán virágozni kezd a köteles, szíjjártó, gyékényszövő
mesterség is. A gyékényt ponyvának használták és sókockákat burkoltak vele. A
Tisza és kiöntései a halászatot, halsózást, a környező füvespuszták pedig az
állattenyésztést, a hajóvontatáshoz szükséges ló nevelését teszik lehetővé. Nem
lehet kétséges az sem, hogy Szeged hamarosan vásárvárossá fejlődött, bár erre
csak a XIV. századból maradtak fönn adataink.7 vonatkozásokban többször is szó
esik.
7
Szamota
L, Régi
utazások 91.
A Város
középkori helyrajzára, népéletére nézve tömörségében is kitűnő jellemzést ad az
átutazó Bertrandon de la Brocquière burgundi lovag (1433), aki a településről ezt
írja útinaplójában : „Szeged nyílt nagy város, és egyetlen, mintegy egy
mérföldnyi hosszú utcából áll." Ebből nyilvánvaló és természetes, hogy
Szeged középkori alaprajza hosszanti, a Tisza folyásához simul. A ránk maradt
királyi rendelkezésekből világosan kitűnik, hogy a Város jogi, közigazgatási
tagoltsága a XV. század végén már tűnőben van, és kezd eggyé forrni, egyetlen
autonóm közösséggé olvadni. Szeged lakosságának, népének magyar jellegéhez,
nyelvi egységéhez már a középkorban sem férhet szó. Ellenkezője semmiképpen sem
bizonyítható. Kitűnő elindulást adhat a dömösi prépostság alapítólevelének
(1138) környékbeli névanyaga, amely a maga egészében sajnos még értelmezetlen.
Mindenesetre nagyszámú olyan névvel találkozunk benne, amely az Árpád-kor
magyar névadó szellemére jellemző, így: Hazug, Weices, Gangu, Maglov, Bese,
Fogou, Bahatur, Itwan, Kulondus, Maradék, Gucur, Forcos, Aianduk,8 vagyis Hazug,
Vejszés, Gyöngy, Magló, Bese, Fogó, Bátor, Ittvan, Kalandos, Maradék, Gyökér,
Farkas, Ajándok és több más. Szeged középkori társadalmának családnévi jellegzetességei
a XV. század folyamán feltűnő, állandósuló névanyagban már élesen, lényegében
máig tartó, megszakítatlan érvényességgel tükröződnek. A Reizner János
oklevéltárában, továbbá külföldi egyetemek anyakönyveiben, de főleg a
Kapisztrán János szentté avatási pőrében, 1460 táján előforduló egykorú nevek
már határozottan utalnak az akkori gazdasági életre is : Szűcs, Szíjjártó,
Kalmár, Hajós, Harcsás, Csellér 'sóhajós', Vízenjáró, Kovács, Molnos. Olykor
elárulják a kun származást: Mizsér. Földrajzi eredetre: Szilágyi,
Kovázdi, Kamanczy, Tápay, Marázy, esetleg valami egyéni tulajdonságra
emlékeztetnek : Geges, Délcög, Tepercs. Számosan viselik a Literátus nevet,
ami tanultságra, írástudásra vall. Kapisztrán szentté avatási pőrének
forrásanyagában jelennek meg az első szegedi utcanevek is, jó hat évtizeddel az
1522. évi egyházi dézsmajegyzék előtt. Vegyük őket sorra : Lucas sartor de
plathea Sancte Elizabeth. Katherina relicta Petri de Zegedino de vico Saneti
Petri, más fogalmazás szerint : de piatea Saneti Petri. Lukács szabó
eszerint a Szent Erzsébet utcában lakott, amely a mai színház és várrom között
állott Szent Erzsébet templomtól kapta nevét. Az 1522. évi tizedjegyzékben már
elmagyarosodott : plathea Lysa. Az utca pontos fekvése ma már
természetesen meghatározhatatlan.9 Helytörténeti szempontból érdekesebb
ennél Szegedi Péter özvegyének, Katalinnak lakóhelye, a Szent Péter utcában. Ez
föltétlenül Alsóvároson volt. Nevét a Szent Péter templomtól kapta, amely nem
más, mint a jelenlegi alsóvárosi templom hajója. A franciskánusok romladozó
állapotban kapták meg 1444-ben: újjáépítették, kibővítették, sőt a patrónus
Szent Péter nevét is megváltoztatták. Mint ismeretes, az új pártfogó Havi
Boldogasszony lett.10
Egy
1499. évi királyi oklevélben fölbukkan a Latrán, Latorján név: vicum
seu piateam eiusdem civitatis nostre Lathran apellatum. II. Ulászló ezen a
helyen Luca napján országos vásárt engedélyez.
8 Jakubovics
E.—Pais
D., Ómagyar Olvasókönyv. Pécs 1926, 29. 9 Ezekről és a következőkről Bálint
S., Szeged reneszánszkori műveltsége. Budapest 1975. 10 Bálint
S., A
Szeged—alsóvárosi templom. Műemlékeink. Budapest 1966.
A szó eredete
ismeretlen. Az a kísérlet, amely a latorkert 'vár előtti nagy elkerített
térség' szóval hozza összefüggésbe, elfogadhatatlan. Nyilvánvaló, hogy a Vár és
Palánk közötti térrel azonosítható, tehát a mostani Roosevelt tér tájékáról van
szó, amely ezentúl évszázadokon át piachely marad egészen 1950-ig. Erről más
vonatkozásban bővebben is szólunk. Megkockáztathatjuk azt a föltevést, hogy a
szó esetleg a római Lateran templomnévvel, illetőleg térséggel függ
össze. Mint majd később látjuk, máig számos bibliai, illetőleg egyházi eredetű
helynév, dűlőnév él közvetlenül Szeged belterületén, amely a névadás
kordivatjait figyelembevéve, legkésőbb a XV. században született. A Lateran a
középkori Róma szíve, fóruma volt. Ezért válhatott Szegeden is a főtér nevévé.
Tudjuk egyébként azt is, hogy ebben az időben számos szegedi pap, kereskedő, zarándok
megfordult az örökvárosban, akik a tisztesnek érzett elnevezés hírét hozhatták
Szegedre. Az elnevezésnek szintén térséget jelentő külföldi analógiája is akad
(Cesky Krumlov). Felbecsülhetetlen jelentőségű, a hazai városok történetében
szinte egyedülállóan korai az 1522. évi tizedjegyzék11 28 utcaneve.
Ezek a következők (a plathea mindegyik név elé odaértendő) :
Plathea
Kyslatran, Gwmbwch, Arokhath, Baaloogh, Kwn, Sancte Trinitatis, Kwegyethw,
Predicator, Feeylzer, Chws, Tóth, Lysa, Warga, Zantho, Sancti Demetry, Magna,
Warga, Sohordo, Bondy, Bwday, Kerek, Madaraazs, Haynal, Mywes, Sancti Nicolai,
Angyaal, Sancti Georgii, Spiritus Sancti, Banfalwa, továbbá Taphe,
Zenthmyhayl. Összesen tehát 28 utcanév és 3 falunév.
Ezekből az
utcanevekből nagyjából elénktárul a középkori Szeged utcahálózata, topográfiája.
Könnyen lokalizálható, azonosítható : Kislatrán valahol a mai Híd utca
táján. Lakóinak névsorából társadalmi, néprajzi jellegzetességek nehezen
olvashatók ki. Árokhát még az 1879 előtti térképeken is megtalálható.
így a nevet csak a Víz, illetőleg a kegyetlen modern kor mosta el. A Palánkot
övező sáncnak déli, sőt még régebben nyilván nyugati belső, beépült partja
volt. A múlt században a nyugati részt Sáncpart, a délit pedig Árokpart,
sőt a ragozott Árkon alakban is emlegetik. Ez utóbbiból a Víz utáni
feltöltések során lett az Árpád utca : nagyjából a püspöki rezidencia és a
Szemklinika között. Utolsó nyomai az egyetemi Békeépület emelésével tűntek el.
Az itteni családnevek közül a Halász, Rákos, Madarász, Káka, Csapó, Bögre összefügghet
az előtte folyó Tiszával. A Szentháromság utca (plathea S. Trinitatis)
elnevezése egészen a legutóbbi időkig megmaradt. Eltűnését várostörténeti
szempontból fájdalmasnak érezzük. Jelenlegi neve Hunyadi János sugárút.
Családnevei közül figyelemre méltó, esetleg topográfiai jelentőségű a Telek,
Telekes, Púzsa 'csigabiga', Olajos. Művelődéstörténeti, népéleti
sajátosságra utal még a Deák, Scholasticus, Orvos, Kalmár, Szekercés, Varga,
Csapó, Mészáros, Kádár, Szitás, Dobos, Aranyas, Lapicida. Mindezekből
kitűnőleg Alsóváros urbánus elemei éltek itt, nyilván közel a templomhoz. A
Szentháromság utca évszázadok óta Alsóvárost köti össze a Palánkkal, illetőleg Belvárossal,
hiszen a két városrész csak a múlt század elején épült össze egymással. Görbületeivel
nyilván még az eredeti középkori vonalat, földgerincet őrzi, amelyet a két
oldalán elterülő vizek, tankák szabtak meg a számára.
11 Bálint
S., Az
1522. évi tizedlajstrom szegedi vezetéknevei. A Magyar Nyelvtudományi,
Társaság
Kiadványai. 105. Bp. 1963.
A Kőégető utca
fekvése ugyan meghatározhatatlan, lakosainak nevéből sem lehet biztos
megállapításokat tenni, mégis foglalkoznunk kell vele. Miután a lajstrom a
Szentháromság utca után említi, arra gondolhatnánk, hogy Alsóváros nyugati peremén
a mai Cserepes sor, Cserepes sori tó, népiesen Lóúsztató tájékán
volt, amelynek mai flórája is megengedi ezt a föltételezést. Mindenesetre a
téglavetésnek már az Árpád-korral egyidőben virágoznia kellett Szegeden. Ezt
bizonyítja a Dömötör- torony és az alsóvárosi templom téglaarchitektúrája,
továbbá a Kőtárnak a várbontásból előkerült különleges alakú és méretű
középkori téglagyűjteménye. A Prédikátor utca a mai felsővárosi templom
közvetlen szomszédságában húzódott, ugyanis pontosan ennek helyén állott a
dominikánusok (ordo Praedicatorum) temploma és kolostora. Az utca tele van
iparra valló családnevekkel: Ács, Asztalgyártó, Borbély, Kalmár, Kovács,
Szabó, Szűcs, Varga. A Lisa utca — mint láttuk — föltétlenül azonos
a XV. század folyamán felbukkanó Szent Erzsébet utcával. Ez meg a várbeli
gótikus Erzsébet-templom szomszédságára utal. Nézetünk szerint a Lisa az Elisabeth
helyi alakváltozata. Feltűnő, hogy két Lapicida, azaz kőfaragó is
lakik benne. Ismeretes, hogy a gótika csipkeszerü, törékeny kőfaragásait
gyakorta kellett kiegészíteni, pótolni. A nevek nyomán úgy véljük tehát, hogy
műhelyféle is dolgozhatott a templom mellett. A tizedjegyzékben a Varga utca
kétszer is előfordul. Ez nyilván csak úgy volt lehetséges, hogy Alsó- és
Felsővároson is külön utcájuk volt a vargáknak, tímároknak. Ez a szegedi
bőripar fejlettsége mellett tanúskodik, amelyről más helyen bővebben is
szólunk. Egyébként az egyik utcában 4 Szűcs, 3 Varga, 1 Szíjjártó,
a másik Varga utcában pedig 5 Varga, 3 Szűcs névvel
találkozunk. Mindkét utca rövid lehetett, mert kevés család élt benne. A Szent
Dömötör utca névadója világosan az Ősi Dömötör-templom volt. Nehéz ma már
eldönteni, hogy az Oskola vagy esetleg a keleti oldalnál haladó, későbbi Piarista,
majd Révai utcáról van-e szó, amelynek napjainkra már csak egy kicsinyke töredéke
maradt meg. Mi mindenesetre az utóbbit tartjuk valószínűbbnek. Úgy véljük, hogy
az Oskola utcának inkább volt Nagy utca a középkori Őse. Szeged
patrícius polgárságának lakóhelye e két utcában volt. Lakói leginkább foglalkozást
jelentő nevet viselnek: Ács, Asztalgyártó (1), Aurifaber, azaz Ötvös
(6), Borbély (1), Scholasticus, azaz Deák (1), Hímvarró
(1), Kalmár (6), Kovács (2), Kötélverő (1), Mészáros
(3), Piscator, azaz Halász (1), Szabó (2), Szűcs (2),
Varga (3). A Nagy utcában: Asztalgyártó (1), Borbély (1), Deák
(5), Kalmár (5), Kormányos (1), Kovács (1), Mészáros
(1), Pajzsgyártó (1) Pictor (1), Szabó (3),Szűcs (1).
Ebben az utcában lakott Zákány István, a híres főbíró is. A két utca
lakói nem tartanak juhokat, ellenben 27 közülük szerémi szőlőbirtokos. Házaik a
Tisza közvetlen szomszédságában állanak, hogy pincéikben a bort gyorsan el
lehessen helyezni. A többi vonatkozásokra a szőlőkultúráról szóló fejezetben
visszatérünk. A Sóhordó utca a felsővárosi sókikötővel függ össze, amely
hosszú évszázadokon át a fináncia vagyis volt állami pénzügyigazgatóság és
kereskedelmi iskola épülettömbjénél, tehát a Várkert északi részén volt.
Figyelmet érdemel itt az Ács (1), Kalmár (1), Taligás (2)
családnév. A Műves utca föltétlenül Felsővároson volt, hiszen közvetlen
a Szent György utca előtt szerepel a jegyzékben. Rövid köz lehetett, hiszen
csak húsz családfő lakja. Valamennyinek neve foglalkozásra utal. Van köztük —
vegyesen magyar és latin megnevezéssel—Csiszár, Pulitor (4), Kalmár (1),
Kovács, Faber (2), Nyergesil), Ötvös, Aurifaber (1), Szekrény (1),
Szíjjártó, Corrigiator (8), Szűcs (1). A Szent György utca
hasonló jellegű: Borbély (1), Borsos (1), Deák (1), Kalmár
(1), Lapicida (1), Molnár (1), Patkós (2), Sós (1),
Szabó (22), Szíjjártó (4), Szűcs
(4), Varga (2),
Varró (2). Számos itteni családfőnek a Szerémségben szőleje is van.. Csak
egy tart juhokat, három pedig gabonával adózik a Szent György utca 69 lakosa közül,
ami teljesen urbánus életformára utal. A Szent Miklós utca a
dominikánusok felsővárosi templomának védőszentjéről kapta a nevét. A jegyzék
névsorából jellegzetesség alig olvasható ki. A kis Angyal utca is
valahol Felsővároson lehetett, hiszen a Szent Miklós és Szentlélek utca között
került bejegyzésre. Névsora elég jellegtelen. A Szentlélek utca a
premontrei apácák Szentlélekről elnevezett kolostorát, a magyar nyelvű
kódexirodalom egyik, érdeme szerint eddig még föl nem ismert, nem méltatott
műhelyét idézi, amely nyilván, de nem abszolút biztosan szintén Felsovároson állott.
Listájából az Istenes, Monos, azaz Molnár (2), Halász, Piscator (2),
és a Főcén (1) érdemel figyelmet. Talán a régi nemzetségi településre, a
nagycsalád középkori nyomaira engednek következtetni a vezetéknévi eredetűnek
tetsző utcanevek: Balog, Kun, Csősz, Tót, Szántó, Bondy, Buday, Madarász,
Hajnal, Angyal utca. Ilyen vezetéknevek a lajstromban is előfordulnak.
Esetleg idetartozik még a Gömböc és Kerek utca is, bár ezek sajátos
települési formát is kifejezhetnek. A Felszer vagy Fészer utca jelenthet
északi fekvést, de más olvasat szerint gazdasági formát, esetleg birkaaklokat
is. Ezeknek és a többi, külön nem említett utcáknak városrészenként való
elkülönítése közelebbi adatok híján lehetetlen.
*
A XVI. század
elejének szegedi társadalmáról — középkori virágzásának alighanem tetőpontján —
hiteles néprajzi, gazdasági és művelődési képet tudunk rajzolni. A kalocsai
érseki főegyházmegye említett, fölbecsülhetetlen értékű dézsmajegyzékéből a
szegedi társadalom nemzetiségi jellege és földrajzi érdekeltsége, gazdasági élete
és művelődési állapota emberileg hibátlanul kiolvasható, minden más magyar város
egykorú néprajzi képénél világosabban, hitelesebben fölidézhető. A jegyzék 1549
családfő nevét foglalja magában, hangzásuk túlnyomóan magyar, ami az anyanyelvi
hovatartozást is kétségtelenné teszi. Magyar néven szereplő idegen teljes
biztossággal nem mutatható ki belőle. Akadnak természetesen, de nem számosan
idegen népnévből alakult családneveink is. Ezek közül legtöbbször a Tóth (76)
fordul elő. Jelentése azonban ebben a korban és itt Szegeden semmiképpen sem
'slovacus', hanem 'slavonus', azaz Szlavóniából, egykori magyar nevén
Tótországból való. Nem föltétlenül bizonyos azonban, hogy valamennyi onnan
származó Tóth nevezetű család szlávajkú is volt. Az egykori déli társországokból
való származásra utal a Horváth (3) és a Rácz (2) családnév is.
Itt említhető meg a Török (8) név, amely ebben az időpontban, tehát még
a mohácsi vész előtt aligha jelentett asszimiláns török elemeket. Itt sokkal
inkább ragadványnévről van szó. A Németh (3) és Lengyel (1)
családnév elenyésző és vagy kereskedelmi kapcsolatokra, vagy feltűnő, messzi
utazásra utal. Külön ki kell emelnünk a Kun (26) nevezetű családokat, és
a föltehetően kun eredetű családneveket. Viselőik nyilván olyanok, akik a
környező kun pusztákról Szeged városába költöztek, és már vagy magyarrá váltak,
vagy beolvadóban voltak. Kun eredetű családneveink: Mizsér (3), Nyőgér
(20), Tatár (6), Törtei(4), Kara (1), Csartán (2).
A Székely (1) családnév erdélyi és a Magyar (2) családnév pedig
más hazai, de nem föltétlenül magyarul beszélő (talán kun) tájról bevándorló
magyar családot akar megjelölni.
Ami a helynévi
eredetű családneveket (123) illeti, csak annyit állapítunk meg, hogy ezek a
családok elsősorban a környező, közvetlen szomszédságban, vagy a déli borvidéken
elterülő vármegyék: Csongrád (15), Bács (22), Bodrog (13),
Csanád (24), Temes (6), Torontál (2), Kéve (1),
illetőleg Szerem (3), Fö/^o (7), Baranya (9), Го/ла (3) helységeiből,
továbbá egyéb, vagy bizonytalan helyekről (18) vándoroltak az idők folyamán, de
a XV. századnál nyilván nem korábban Szegedre. Jellegzetesnek tekinthető, helynévi
eredetű családnevek, amelyek részben a hódoltságot is átvészelték, és egyesek
máig virágzanak: Babarczy, Bakacsy, Becsey, Bulkeszy, Csontay, Gyálay,
Horogszegi, Iklódy, Ladányi, Sajthy, Somlyay, Somogyi, Szentay, Tápay, Trencsély,
Virágháty. Jelentős a számuk (198) a keresztnévi eredetű családneveknek is,
ami Ősi magyar, illetőleg középkori névadó gyakorlatnak felel meg. Csak
néhányat sorolunk föl : Bálint, Dámján, Donát, Együd, Főczén, Karácsony,
Kozma, Vitális. Becéző alakban: Ambó, Bonis, Daka, Doma, Fóris, Lőkös,
Mása, Sima. Találkozunk számos foglalkozást jelentő névvel is. Vannak
magyar és latin alakban jelentkező ilyen típusú családnevek: Szűcs — Pellifex,
Szíjjártó — Corrigiator, Kovács — Faber, Halász — Piscator,
Ötvös — Aurifaber, Pictor — Képíró, Faragó — Lapicida —,
Sípos — Tubicinator, Deák — Literátus. Ezeknek a
párhuzamosan jelentkező neveknek gazdaság- és társadalomtörténeti hátterével
máshol foglalkozunk bővebben. Itt csak megemlítjük, hogy nyilvánvalóan már
osztálytagozódás tükröződik bennük.
Az otthonkultúra
virágzásával függ össze a már említett Lapicida, továbbá a Faragó,
Házkötő, Házász, Utas, Szekercés (zsindelyvágó?) neve. A Téglás családnév
a vele nyilván összefüggő Kőégető utcával már fejlettebb építkezésre
enged következtetni. Az Ács név bizonyára a hajóács mesterséget is
idézi. Idetartozhatik még a Bárdos, Erdős családnév is. Az Esztergályos,
Szekrény, Asztalgyártó nevekből már finomultabb polgári életre, igényekre
lehet gyanakodni. Az egészség védelmével függ össze az Orvos (3), Borbély
(6), Bába (2), Kenő (1), Nyirő (3), Jókezű (csontrakó
1), Pöszércés (aki orvosi füvekkel foglalkozik 1) családnév. A környező
puszták hatalmas jószágállománya magyarázza a pásztorkodás, állatgondozás körébe
tartozó neveket. A juhászattal függ össze az Ihász (2), Juhos (1),
az idegen hatásokat sejtető, esetleg a szegedi szűcsök erdélyi, balkáni
kapcsolataira utaló Bács (A), Csobán (1) családnév. A Csikós (2)
a lónevelést, a Csordás (8) a már istállózó, de napközben kint legeltető
tehéntartást idézheti föl előttünk. A Disznóverő (herélő, miskároló 1)
családnévből már rendszeresen disznóhizlalásra lehet következtetni. Ide
tartozhat még a Makkos (kanász? 2) név is. Az állattenyésztéssel összefüggő
iparágak közül igen jelentős a Mészáros (18) családnév feltűnő nagy
száma. Ók nyilván nemcsak húsiparral, hanem marhakereskedelemmel, tozsérséggel
is foglalkoztak, amint ez a mészáros céh későbbi, hódoltsági kiváltságos
helyzetéből, jólétéből is kitűnik. E munkakörre utalhat még a Kasza (<Kaszab
3), Bakó (2), Tagló (1) családnév. Az állattenyésztéssel
kapcsolatos termékekre világít a Tarhós (2), Vajas (1), Túrós (1),
Sajtnyomó (1), Nyomó (1). A bőr és szaru feldolgozását idézi a Szűcs
(24), Hímvarró (1), Csapó (5), Tasalos (1), Kesztyűs
(1), Varga (33), Szekernyés (1), Cserés (tímár? 1), Nyerges
(2), a már említett Szíjjgyártó (9), Fésűs (1), Fésűgyártó
(1). A viseleti kultúrára utal továbbá a Szabó (54), Varró (2),
Gombos (1), Gomböntő (1) családnév. A város differenciálódó
élelmiszerellátására, társadalmi munkamegosztására mutat a már felsoroltakon
kívül az Almáros ('alma árus' 1), Dinnyás (1), Arató (1),
Kaszás (5), Szántó (7),
Rozsos (2), Major (1), Méhes (1), Mézes (1), Swtő
(1), Hagymás (1), Fokhagymás (2), Olajos (2), Bakos ('aki
olajsajtón dolgozik' 1), Szakács (2). A háztartási eszközök készítésére,
a már önállósuló háziiparra utal a Szitás (4), Fazekas (5), Korsós
(2), Cserepes (3), Köszörűs (1). A Tiszával, a nagymúltú
szegedi víziélettel számos foglalkozás összefügg, amely természetesen a
névadáson is visszatükröződik. Ősi életmódra mutat a Halász, Varsás (2),
Gémes (1), Fürjekes ('fürjvadász' 1), Varjas (2), Madarász
(1), Rákos (1) családnév. A hajózásra, sószállításra,
borkereskedelemre utal а #ű/áy (1), Kerepes ('lóval vontatott hajó, a
kunok nyelvéből átvett kerep gazdája' 1), Сseller í'sóhajós' 5), Sós
(3), Kormányos (1), Révész (7), Molnár (6), Mónos ('malmos'
3). A szárazföldi fuvarozásra jellemző a Szekeres (5), továbbá a
szükséges kötelekről gondoskodó Kötélverő {2), Hámverő (A), a
vasalásokat készítő Kovács (20), Patkós (2), a bognármunkát végző
Kerekes (4) családnév. A bor körébe tartozik a Kádár (2), Pintér
(7), Pintes (1), Csaplár (1) név. A sörfőzésre emlékeztet а
£егау (2) családnév, bár értelmezhető »S^ras (Sörés) alakban és 'hízott
jószággal kereskedő" értelemben is. A kereskedelem világát idézi a Kalmár
(38), Szatócs (2), Becsüs (1), itoray (1), Kompolár ('bormérő'
2), Ürmös (4), Borsos (5) név. Reprezentatív polgári, részben
katonai igényeket, illetőleg osztályhelyzetet tükröz a Polgár (2), Fö/í/ö
(5), Ztán (3), Katona (8), Szolga (1), illetőleg a Pajzsgyártó
(1), Puskás (3), Kardos (1), Nyilas (2), Órás (2)
családnév. E foglalkozást jelentő családnevek jellemzően igazolják Szeged
városa gazdasági életének fokozódó sokrétűségét, a polgári munkamegosztás
organikus készségét, amely már világosan fölülemelkedik a paraszti önellátás
zárt, primitív társadalmi körén, és már árutermelésre, piacra is dolgozik. Ezt
a fejlődést bizonyítja az is, hogy a tizedlajstrom már külön Műves utcáról
is megemlékezik. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk azokat a már említett
vásártartási kiváltságokat sem, amelyekben a Város a XV. század folyamán
részesült. E bíztató fejlődésnek azonban a török hódoltság megássa a sírját.
Hogy a Város a
huszita mozgalomról is tudomást szerez, annak cáfolhatatlan bizonysága a
jegyzékben olvasható és a szegedi tájon máig virágzó Huszta családnév, amely
nyilvánvalóan a huszita szó alakváltozata. Csak a teljesség okáért
utalunk azokra a családnevekre (332), amelyek valamilyen ősnek testi vagy
szellemi tulajdonságára, esetleg fogyatékosságára, továbbá szavajárására, családi
helyzetére utalhatnak. Keletkezésükhöz, egyben a névadás lélektanához kitűnő
analógiát nyújtanak manapság is a szellemes, éles megfigyelőkészségről tanúskodó
csúfnevek, paraszti ragadványnevek, amelyek akárhányszor az eredeti családnevet
is elhomályosítják. Végül maga a család is belenyugszik, és már nem érzi megbélyegzőnek,
sértőnek. Csak ízelítőül néhány effajta név : Feketű ('barnabőrű' 2), Fenés
('bőrbeteg' 1), Száraz ('szikár' 1), Vér ('vérmes' 1),
továbbá Csetertek (3), Gyengyüs (1), Keddenháló (1), Mendegélő
(1), Szépenlépő (1), Tomboló ('táncoskedvű' 1), Toppantó (1),
Vecsernyés (3). Néhány növényi, illetőleg állati eredetű családnevünk is
van (41). Hogy eredetileg volt-e mágikus célzatuk is, már nem tudjuk
megmondani. Ilyenek a Búza (4), Csődör (1), Gyöngy ér ('vízimadár,
üli' 1), Kerecset ('sólyomfajta' 1), Szarka (2), Szilva (1).
Egyelőre több,
még megfejtésre váró, de általában magyar hangzású, részben máig élő családnevünk
(44) is van. Ilyenek : Csipak (1), Fúrús (1), Nacsa (1). A
dézsmajegyzék névanyagából meggyőző erővel tárul szemünk elé a Város differenciált,
gazdagon tagozott, dinamikus társadalmi organizmusa, középkori népélete.
5 A Móra, F.
Múzeum Évik. 75. II.
Hamarosan
rászakad a Városra a hódoltság (1543—1686), amely megtépázza, átmenetileg
megritkítja, sok próbára teszi Szeged népét, de elűzni, megsemmisíteni nem
tudja. A török alatt is megőrzi magyarságát, faji vonásainak és
néphagyományainak eleven folytonosságát, vallásában a latin műveltséghez való
tartozását. Szeged városa és népe a pozsonyi kamarához küldött szimbolikus
adóval, főleg halnak, bőrmunkának, törökszőnyegnek fölajánlásával hódoltsági
sorsában is elismeri a virtuális Magyarországhoz, tehát az ősi nyelvi,
műveltségi, szakrális közösséghez való tartozását. Ennek természetesen jelentős
gyakorlati, főleg gazdasági és kereskedelmi haszna is van. A valóságban azonban
hászváros, a török szultán kiváltságolt birtoka, a török műveltség tágra
nyílt magyar kapuja. E sajátos helyzetből a társadalmi mozgás, migráció kettős
irányban: az elvándorlásban és beköltözésben egyaránt megindul. A Tinóditól is
megénekelt Szegedi veszedelem (1552)12 után megkezdődik a nagy diaszpóra,
Szeged lakosságának: polgárságának és köznépnek szétszóródása szerte az
országba. Bár beszélhetünk szórványos egyéni elvándorlásról is, mégis leginkább
közösségek hagyták el a Várost és északabbra: a szegedi népnyelvben a
messzeség, távolság éreztetésére máig ípiliom (-impérium) szóval
emlegetett királyi Magyarországba, főleg Debrecenbe, Kassára és Nagyszombatba,
szórványosan Kecskemétre és Kolozsvárra vándorolnak. Nyilvánvaló, hogy ezek a
városok már régóta ismeretesek voltak a szegedi kalmárok előtt. Debrecen jószágkereskedelme,
céhes ipara, Kassa ötvössége és a szerémi bor közvetítésében, a
Krakkóval való kereskedelemben való kiváló szerepe, a határszéli Nagyszombat
pedig bortermelése, tőzsérsége, árumegállító joga révén már régóta beletartozhatott
a szegedi polgárság gazdasági látókörébe. Ezekben a városokban nyilván
ügynökségei, üzlettársi kapcsolatai is voltak. Nem indultak tehát teljes
bizonytalanságba. Hamarosan kiépítették a maguk szolid gazdasági pozícióit. Nem
szűntek meg azonban — legalább az első évtizedekben — az ősi szülővárossal,
Szegeddel való kapcsolataik sem. Műveltségüket sem hevertetik parlagon.
Megtalálják az új környezetben is azokat a lehetőségeket és társadalmi
feladatokat, amelyeket meggyőződésük szerint szolgálniok, támogatniuk kell:
elsősorban a magyar nyelvű kultúra, irodalom, továbbá a kálvini egyház
presbiteri szellemében jelentkező társadalmi autonómia ügyét. Évtizedek telnek
el, amíg szegedi anyanyelvük ö-zo muzsikája elhalványodik, és beleolvadnak a
királyi Magyarország nemesi világába vagy Debrecen puritán cívis környezetébe. Utalnunk
kell az egyszerű nép emigrációjára is. Sajnos, egyelőre csak néhány tényt
rögzíthetünk, illetőleg megnevezzük a néprajzi és népnyelvi vizsgálódás
jövendő, Szegeddel kapcsolatos feladatait. Feltűnő, hogy több Kassa környéki
református magyar falu: Szalánc, Rákos, Garbócbogdány, Györké, Bőd, az
újabban elszlovákosodott Petőszinnye és a hazánkhoz tartozó Pusztafalu
és környéke ö-ző nyelvjárásszigetet alkot. A kutatás mindeddig
tanácstalanul áll a jelenséggel szemben. Nézetünk szerint aligha lehet másról
mint szegedi, délalföldi elvándorlásról szó. Érdemes azt is tudnunk, hogy a
Tisza felső vidékén, Sárospatak táján szegedi halászok telepednek meg a
XVI. század második felében. Erről a halászatnál bővebben is szólunk. Elgondolkodtató
végül a Nagyszombathoz nem messzire eső Szene, lakosainak ajkán Szönc, és
néhány környező falu ö-zo nyelve.13 A máig élő helyi hagyományok szerint az
ősök a török elől, éppenséggel Szegedről menekültek ide.
12
Szántó
L, Az
1552. évi szegedi hadjárat. Acta Universitatis Szegediensis De Attila József
Nominatae.
Acta Hist. XIX.
13
A
szönci ö-ző nyelvjárássziget helységei a csütörtöki születésű Kovács
László nyelvtudományi kutató
vizsgálatai szerint: Szönc, Alsójányok, Bélvata, Boldog fa, Csönke,
Csütörtök, Eberhard, Felsőjányok, Fél, Illésháza, Jöka, Kismagyar, Nagyfödémes,
Nagymagyar, Rété, Vajasvata, Tonkháza, Vők, Zone.
A Város messzire
vándorolt fiainak helyét a környék falusi népe foglalja el. Már János király
elrendeli (1536), hogy Csongrád, Csanád, Temes, Arad, Békés, Záránd és Bihar
megyék mindazon jobbágyait, akik Szegeden akarnának letelepedni, a város
befogadhatja. A földesurak és megyei hatóságok nem követelhetik őket viszsza. A
közvetlen királyi joghatóság azonban nemsokára megszűnik, amikor Szeged török
kézre jut. Mindezekről a társadalmi, gazdasági és művelődési folyamatokról, az
elvándorolt szegedi polgárság új sorsáról, önállóan és kellő részletességgel, a
Szeged XVI. századi társadalmáról, népéletéről és műveltségéről szóló
munkánkban emlékezünk meg.
„A szerencsétlen
Magyarországnak azon részén van egy nagy város — írja14 Kemal pasa záde
egykorú török történetíró —, amely a gonosz hitetlenek Ősi gyülekező, a harcot
kereső csavargóknak szülő helye. Szegedin néven ismeretes és földjének
termékenységéről, éghajlatának kellemes voltáról, vizének jó ízéről, továbbá
óriási kiterjedéséről, nagy épületeiről, mindennemű javainak nagy bőségéről és
végre arról volt híres, hogy lakosai között igen nagy számmal vannak
dúsgazdagok. Aki szomorúan és leverve megy bele, vidám és jókedvű lesz, s
megszabadul a gondok és aggodalmak nehéz bilincseiből. A nevezett szép város
egy távoli forrásból, Rusz-országból eredő mély folyó partján épült, mintegy
szépségjel a föld istennőjének arcán. Közterei mindennemű harcosok gyülekező
helyei voltak, utcái pedig telve valának ritka és értékes árukkal, melyeket a
kereskedők hoztak minden irányból. Ellenség ide még sohasem tette be a lábát.
Minden zege-zúga telve lévén élelmiszerekkel, kinccsel, gazdagsággal. Lakóinak
életmódja könnyű és kellemes volt. Fiatalja, öregje az élet gondjaitól és
terheitől szabadon, gondtalanul élt, mint egy gyermek.
Öregnek, fiatalnak tömérdek kincse, vagyona,
A városnak minden zuga tömve gazdagsággal.'"
Egy másik
történetíró, Dselál záde Musztafa szerint Szegedin „erős vár, melynek körülötte
vont bástyái az égig érnek, fala a kilencedik éghez hasonló szélességű, belseje
pedig tele van templomokkal és zárdákkal." E két egykorú török
történetírónak ez a naivan meseszerű, keletiesen túlzó, lényegében mégis találó
jellemzése Szulejmán szultán naplójából merít, és Szegednek XVI. századeleji
képét tárja elénk. Egy virágzó nagyváros indul itt másfélszázados nehéz útjára.
Ami az idegen
beáramlást illeti, Káldy-Nagy Gyula legújabb kutatásaiból, defterek
névjegyzékeiből és az alsóvárosi templom még ismertetendő XVII. századbeli anyakönyvéből
kitűnik, hogy a hódoltság alatt nemcsak törökök, hanem dél szlávok :
pravoszláv szerbek és latin néven is emlegetett katolikus dalmaták,
másként bunyevácok is jelentős számmal megtelepedtek Szegeden.
14 Thury J„
Török
történetírók. II. Budapest 1898, 263. A török időkhöz Reizner J. Hornyik J.,
Kecskemét története; Szilády Á.—Szilágyi S., Hódoltsági
Okmánytár; VelicsL.—Kammerer E., Magyarországi török kincstári
defterek I—II; Fekete L., Die Siaqat-Schrift in der türkischen Finanzverwaltung
I—II; Káldy-Nagy Gy., A Szeged környéki szultáni hász-birtokok
mezőgazdasági termelése a XVII. század második felében. Agrártört. Sz. 1961.
Ez utóbbiaknak
különösen az alsóvárosi barátok viselték gondját. A magyar nép többsége
katolikus, de a legújabban felbukkanó szórványos adatok kétségtelenné teszik
egy kisded kálvinista gyülekezet virágzását is. Az alsóvárosi barátok és
prédikátorok, katolikusok és reformátusok között — akár, mint Kecskeméten —
valami íratlan egyesség jöhetett létre : az iszlám nyomasztó hatalmával szemben
a jézusi hit megőrzésében, a magyar helytállás szolgálatában nem
egyenetlenkedtek egymással, Városunkat tehát semmiképpen nem jellemezte akár a
királyi Magyarország katolikus, akár Erdély protestáns felekezeti
megátalkodottsága. A türelemnek, kölcsönös segítésnek szép, bizonyára nem
egyetlen példája, hogy a „vastagnyakú" nagykőrösi tanács 1661-ben „az
szegedi kolduló barátnak gratis" (ajándékul) 1 tallért adott.15 1663-ban Apafy
Mihály erdélyi fejedelem Érsekújvár alól való hazatértében — írja16 Czeglédi István
— „Szegedre érkezvén nagy pompával fogadtatik. Holott a Szegedi Református
Keresztyéneknek igyefogyott állapottyokat megértvén, szép kegyelmességgel lőtt
mind az Eklézsiának, s mind a Prédikátornak, sőt a Barátoknak is, kik
köszönteni és kuldulni hozzá jöttének vala. Eddig Magyarok között jüvén, majd
mindenütt, a Templomokban bement az imádkozásnak idején, s látván a vallásán való
szép gyülekezetet, örült rajta." A törökök leginkább a Palánkban, a
délszlávok pedig a bennszülött keresztény magyarok közvetlen szomszédjaiként
Felsővároson és a még jellemzendő Fazékszeren éltek. Az idegen ajkúakkal
szemben viszont Szeged magyarsága még a környékbeli spáhihűbérbe adott faluk
elgyötört népével is gyarapodott. E régi magyar faluk közül csak Tápé,
Algyő, Martonos népe vészeli át megfogyatkozva bár, de töretlen
folytonosságban a hódoltságot. Megmaradásukban föltétlenül része van tiszamenti
fekvésüknek is : hirtelen fölbukkanó vész idején menedékre találtak a folyó
jólismert vízivilágában. Vannak még magyar faluk, amelyek sokáig tartják
magukat, de a fölszabadulást mégsem érik meg. Népük elsősorban Szegedre
húzódik, amelynek /íász-helyzete viszonylagos biztonságot jelent a benne
élőknek. A homoki pusztahelyek, hajdani kun szállások: Asszonyszállás (Mérges),
Dorozsma, Csórva, Ötömös, Majsa, Csólyos, Móricgát, délen Szentpéter a
Város legelőit növelik. Tudjuk azt is, hogy 1660 táján, bizonyára a nagy
tatárdúlás következtében, Sövényháza, Százegyháza, Száján népe a Városban
talál menedéket.17
Ez
nyilvánvalóan azoknál a környékbeli faluknál is így következett be, amelyekről
ilyen adataink hiányoznak. Vizsgáljuk most tovább a Város hódoltsági alaprajzát
és társadalmát. A Fekete Lajostól közzétett török adózási iratok között egy
1550-ből származó adójegyzék a szegedi várban három olyan utcanevet emleget
városnegyedként, amelyet a 1522. évi tizedjegyzék is számontart. Itt a Nagy
utca (Nag' uca, 1522. Plathea magna) adózói között találjuk a következő családokat:
ötvös, Dani, Nyírő, Kis, Сsotortok, Kontos, Posztómető, Varga, Bíró, Lisa, *
Veres, Mészáros, * Kalmár, * Bornemisza, Ambrus, Illancsi, *Nagy, * Szűcs,
Szondi, * Szántó, Boros, Homoki, Hanka, *Szabó, *Pap, *Vid,
Molnár,
15 HódOkm.
16 Czeglédi
L, Dágon
ledülése. Kolozsvár 1670. Néhai Herepei János baráti közlése.
17 Erről az
egyes helységek bemutatásánál még szó lesz.
Nagyaru. A kiemelt nevek
ugyanabban az utcában már 1522-ben előfordultak, más utcában a többi is
szerepel. A Kisszántó utca (Kis Santo uca) nyilván azonos a tizedjegyzék
Szántó utcájával. Lakosai Albeter, Ács, *Baglyas, *Becsei, *Bor,
*Boros, Buzgán, Csontos, *Halász, Hangos, Értő,* Kalmár,* Katus, Kazal, Képíró,
Mikla, * Szabó, *Takó, Tarka, * Veres, Vid, Zobor. A Szent Dömötör utca (Sen
Dimitri uca) családjai: * Bálik, *Fábián, Mészáros, Sáfár, *Szentmihályi. A
Sáfár új név, a többiek sem ebből az utcából ismeretesek. Hiányzik Alsó- és
Felsőváros névsora. Az 1577—1578. évekből szintén ránk maradt egy török
összeírás, amelyet Halasi-Kun Tibor Ankarában tett közzé. Ennek szegedi
vonatkozásait Péter László széleskörű, gondos tanulmányban vizsgálta meg.18 A jegyzék
földrajzi nevei: Kuviktő (118 ház), Balogh u (53 ház), Tóth u
(34 ház), Boldogasszony u (56 ház), Varga u (26 ház), Köröm u
(28 ház), Sóhordó u (10 ház), Fazekas u (41 ház), Szombathely u
(41 ház), Budai u (25 ház), Nagyszentmiklós u (52 ház), Szentlélek
u (62 ház), Kisszentmiklós u (11 ház), Madaras u (33 ház), Szentgyörgy
u (41 ház), Kun u (33 ház), Szentháromság u (17 ház). A
Kuvikto fekvése ismeretlen. Defterünknek már az 1522. évi tizedjegyzékben is
előforduló, tehát törzsökösnek tekinthető családnevei :
Ágoston, Angyal,
Arató, Árva, Asztalgyártó.
Baglyas, Balog,
Bakos, Bán, Barát, Battyáni, Becsei, Bodó, Bonis, Bornemisz(a), Boroni (Bárányi?),
Boros, Borsos,
Bud, Budai.
Csapó, Csíkos,
Csór tán, Csütörtök.
Dámján, Dávid,
Deák.
Egyed, Erdélyi,
Erdős, Erős.
Fábián, Farkas,
Fazekas, Feketü, Fodor, Fóris, Fúrós, Futó.
Gál, Gazdag (Kazdag).
Halasi, Horváth.
Jakó.
Kádár, Káka,
Kálmán, Kalmár (Kalomár),
Kara, Kaszás, Katona, Király (Rex), Kis, Kont,
Kovács, Körös,
Kötélverő, Kun.
Lázár, László,
Losonczi.
Major, Makra (Makrai), Mészáros,
Molnár, Mónos (Mónus).
Nagy, Nemes (Nobilis).
Olajos.
Pálfi, Pető,
Pintér.
Rácz.
Sajtnyomó, Sánta,
Sári, Sárközi, Somogyi (Somogy), Sós.
Szabó, Szakállas,
Szálai (Zalai),
Szántó, Székely, Szekeres, Szondi, Szőlős.
Tahó, Tárcsái,
Tatár, Tóth.
Ürmös.
Varga, Vas,
Vecsernyés, Vékony, Vidak.
A defterben
fölbukkanó újabb szegedi nevek:
Ábrahám, Ballá,
Baka, Baranya, Berber (Barber),
Basa. Becsi, Веке, Boda, Bodor, Borda, Bózsó,
Búzás, Halas,
Hersek, Huszár, Jakabfi, Joó, Jób, Kenéz, Kerékgyártó, Keresztes, Melegh, Mihó,
Móricz, Neste,
Rigó.
A névanyag külön
érdekessége — fejtegeti19
Péter
— hogy „itt szerepelnek először névvel a szegedi szerbek. Az összeírásból
kitetszoen az alsóvárosi Fazekas utcában hat, a Boldogasszony utcában szintén
hat, a Szentháromság utcában három szerb család élt már ekkor, s talán szerb
származású a Nagyszentmiklós utcai Jovánfi família is. Ez a név
önmagában is meglepetés : a szerb keresztnévből magyar képzővel
18 Péter L., Szegedi
személynevek 1578-ban. Nyelvészeti Dolg. 133. Szeged 1973/74.
19 Péter 235.
született
vezetéknév. De még inkább szokatlan a népkeveredésnek az a gyors üteme és foka,
amit az olyan nevek, mint Aracsi Atyim, Lázár Pandelije, Szűcs Grubac, Miklós
Nikola, Vidák Gyuriskó, de főként a Feketü Nikola és Feketű Zsivkó jelez.
Azt jelenti ez, hogy a 15-bol mintegy 6 család már összeházasodott magyarokkal.
Hogy ez a folyamat utóbb miért állt meg, még kiderítendő társadalomtörténeti
probléma. Később a szerbek kivesztek Alsóvárosról ; mire újból értesülünk
róluk, már a Palánkban és Fölsővároson találjuk Őket." * A XVII.
században bukkant föl Fölsőváros két kisebb, de jelentős ipari életre utaló
fertálya : a Palánkkal szomszédos Fazékszer2®, szegediesen Fazékször
és Tabán21. Gombkötő János
füleki hadnagy Szeged akkori állapotáról írja: „Szeged három részből áll: az
egyik részben, úgy mint a várában és palánkjában török lakik, a második része
pedig derék város, amelyben magyar lakik és ez kedvét is keresi a nemes kamarának.
A Fazékszer pedig a palánkhoz vagyon foglalva, de abban mind csak
mesteremberek szorultak és kívül laknak a palánkon a Tisza felől. Ezek nem
akarják a magyarországi urakat vallani, hanem mind afféle törökkel béllelt
emberek, tisztán csak a törökkel értenek egyet. Valahova szükség kívánja, a
törökök titkos leveleit hordozzak országunknak kárára..Г Itt nyilván a
szegedi mészárosokra céloz, akikkel más fejezetben még találkozunk. Szeged
főbírája, Kovács Mihály tiltakozott Gombkötőnél a fazékszöriek zaklatása,
fosztogatása ellen. Azt írja, hogy ezek mindönféle partekájukat az Palángba
tartják és maguk is többire mind a Palángba hálni járnak.22 A Fazékszer
egykorú gazdasági virágzásáról legújabban Káldy-Nagy Gyula eddig ismeretlen
török források nyomán írt kitűnő tájékoztatást, amely azonban még nem jelent
meg nyomtatásban. Fazékszer vegyes: magyar és idegen, de nem mohamedán
lakossága tehát — — számotvetve az adott körülményekkel — kétségtelenül
megtalálta a törökkel való együttélés elviselhető lehetőségeit. Ez viszont
megnyitotta előtte a török érdekszféra tájain a gazdasági boldogulás útját. A Tabán,
alakváltozatában Tobány, Fölsővárosnak nagyjából a mai Római körút,
Szilléri sugárút, körtöltés és a Tisza közé zárt része, amely eredetileg a
török tímárok telephelye (tabahan) volt. A bőrcserzés kellemetlen szaga,
továbbá a szükséges víz közelsége miatt ide, Felsővárosnak akkor a legszélére
telepedtek. így volt ez egyébként más városaink Tabán nevű részeinél is.
Ismeretes, hogy a török tímárok számos finom bőrtechnikát (kordován, szattyán)
honosítottak meg hazánkban. Nem véletlen az sem, hogy a finom bőrt készítő,
természetesen már magyar nemzetiségű tímároknak is tabakos a nevük. XVII.
századbeli említett szegedi török defterek Káldy-Nagy Gyula feldolgozásában még
megjelensére várnak. Ezeknek névanyagát nincs módunkban elemezni. Mégis kitűnő
forrás áll rendelkezésünkre: az alsóvárosi plébánián Őrzött, de még nem
méltatott latin nyelvű anyakönyv, amely ebből a korból, hódoltsági területről ritkaságnak
számít. 1663 júliusával kezdődik és 1696 októberével szakad meg. Címlapja nincs,
ami megengedi azt a föltételezést, hogy már előbb elkezdték. A matrikula lelkiismeretes
írását, az anyakönyvezést a tridenti zsinat egyébként a plébánosi kötelességek
közé sorolta.
20 A Város
hajdani híres fazekasságáról máshol szólunk bővebben.
21 TV. Kakuk
Zs., Tabán. Nyr. 1955, 105. Országszerte a városok legelhagyatottabb része volt
(Esztergom, Buda, Vác, Szolnok, Csongrád és több más).
22 Száz.
1900, 640. Borovszky.
Az anyakönyvben
az első évtizedekben sűrűn teleírt lapokkal találkozunk, ami az olvasást,
illetőleg áttekintést megnehezíti, 1682-től azonban már tagolt, rubrikázott.
Előírásszerűen mindenütt megtaláljuk az időpontot, továbbá a megkeresztelt, a
szülők és keresztszülők és a keresztelő pap nevét, olykor egyes megjegyzéseket is.
Származási helyként (origó) mindenütt Szeged értendő, itt-ott azonban közelebbi
megjelölések is előfordulnak: Palánk, Fazékszer, Fark, Tápé, Martonos. Ezeket mi
is közöljük. Úgy véljük, hogy ilyen esetekben a városrészeket azért tüntették
föl, mert a szülőket más azonos nevűektol kellett megkülönböztetni. A
környékbeli faluknál pedig buzgóbb szülőkről lehet szó, akik az újszülöttet
nyomban elhozták az alsóvárosi templomban történő keresztelésre. Nem vártak
arra, amíg a missziós barát körükben megjelent. Az alsóvárosi kolostor
lelkigondozása alatt álló vidék újszülöttjeit vagy külön anyakönyvezték, vagy a
nehézségek miatt talán föl sem jegyezték. Megtörténtét a közösség maga tartotta
számon. A kiküldött barát nem tartózkodhatott egy helyen sokáig, tennivalója :
keresztelés, gyóntatás, esketés, betegek ellátása és vigasztalása, prédikálás
alaposan igénybe vette szűkös idejét. Aligha telt tőle még írásbeli
formalitásokra is. Az anyakönyv névanyaga túlnyomóan magyar és máig törzsökös
szegedi családneveket tartalmaz. Az 1522. évi tizedjegyzék és török defterek
tőlünk és Péter Lászlótól értelmezett névanyaga mellett természetesen, de kis
számmal újabb nevek is fölbukkannak. Az alábbiakban egyszerűen fölsoroljuk az
előforduló családneveket, szorosabb évbeli és egyéb rögzítés nélkül :
Ábrahám, Ács.
Bába, Babarczi,
Bagó, Bajalich, Baka, Bálint, Báló, Balog, Banga, Baranyás, Baranyai, Barát,
Barcza, Bedő (Bödő), Bénák,
Bernát, Berta, Biacsi, Biczók, Bíró, Bite (Büte, Böte), Bitó, Bodo,
Bojár, Boldiss,
Borbély, Borbola, Borsos, Botos, Bózsó, Börcsök, Boti, Bullás (Bulás).
Csala, Csaldi,
Csanádi, Császár, Csausz, Cseperke, (Csöpörke), Csető, Csikós (Csíkos),
Csipak,
Csiszár,
Csizmadia, Csókási, Csontos, Csordás, Csúcs, Csuka, Csűri.
Dallos, Dani,
Deák, Dékány, Dobó, Dóczi, Dohár, Dóka, Doma, Domokos.
Elek, Engi,
Erdélyi.
Értő.
Faragó, Farkas,
Fazekas, Fejér, Fekete, Feketü, (ex Tape), Ferencz, Finta, Fodor,
Forró, Főző,
Frank, Fúrús.
Gábos, Gál, Géra,
Gilicze, Gondos, Göbölyös (Göblös).
Gyapjas.
Hagymás (Tápé), Hajdó,
Halabula (Szücs-re javítva), Halál, Halász, Harami, Hegedűs, Hevesi,
Hidas, Hódi,
Horvát, Huszta,
Kalmár, Kalocsai,
Kántor (ex
pago Fark), Kásás, Kasza, Kaszap, Kaszás, Kaszta, Katona,
Kecskés, Kéri,
Király, Kiss, Kisbalázs, Kisbálint, Kisgáspár, Kisiván, Kisguczi, Kisjános,
Kocsis, Komplár,
Kónya, Kormányos,
Korom, Kószó, Koszta, Kotogány, Kovács, Kövér (ex Martonos), Kuldús.
Labdás, Laboda,
Lábodi, Lakatos, Lakatgyártó, Lantos, Losoncz, (Lasancz).
Mágocsi, Magyari,
Makai, Makra, Marha, Márki, Ménösi, Mészáros, Molnár, Móra, Muladi.
Nacsa, Nagy,
Nagyiván, Nagymiklós, Nagypál, Négyökrű.
Nyári.
Okos, Olajos,
Oláh, Ónozó, Orvos.
Ördögh, Ötvös.
Pákai, Palotás,
Pap, Papdi, Pávó, Pejó, Pósa, Puska, Puskás.
Rácz, Rozsnyai,
Rúzsa.
Sajtos, Sándor,
Sánta, Sárkány, Sebők, Siha, Simon, Simonka, Somlyai, Somogyi, Sóvágó,
Süket, Süveg.
Szabó, Szalma,
Szántó, Szarvas, Szekeres, Szentpéteri, Szécsi, Szél, Szobonya, Szögi, Szűcs.
Tarhós, Tatár,
Tápai, Tehenes, Terhes, Tiszta, Tolvaj, Toppantó, Tóth, Török, Tőzsér, Tűri,
Újvári, Urbán,
Uzsorás.
Vadkerti, Vajda,
Váradi, Varga, Vas, Vasadi, Vastag, Vér, Veres, Vecsernyés, Vetró, Vincze,
Vőneki. Zabos,
Zombori.
Gondolnánk, hogy
szláv nevek jelentősebb számmal is találhatók az anyakönyvben, azonban ritkák.
Ezek: Bachich,
Bajalich, Baralich, Janota, Kulundzsia, Mamusich, Panich, Pallovich,
Polyakovich, Stipanovich, Szarali, Taralich, Vecherovich, Vodeniczar (felesége
Tóth Márta). 1686-ban
a Város felszabadult a török uralom alól. Máshonnan is tudjuk, hogy számos
szegedi mohamedán család visszamaradt. Ennek anyakönyvi nyomai szerint 1687.
február 15-én három törököt kereszteltek meg János, János Farkas és Anna névre.
A keresztszülők magyarok. 1688-ban egy másik Anna került az anyakönyvbe. Atyja
török arszlán, édesanyja Rasa. Keresztszülei Gergely és Szabó Zsuzsanna. 1696-ban
a szintén mohamedán szülőktől származó Erzsébetet keresztelik meg. Keresztszülei
Puskás Gergely és felesége, Sütő Ilona. A visszamaradt törökség egyébként nem
okozott különösebb gondot. Tudjuk, hogy más magyar városokhoz (Buda, Eger)
hasonlóan a török lakosság megszokva életünket, elsajátította nyelvünket és nem
követte kivonuló véreit. Megkeresztelkedvén, beleolvadt a helyi törzsökös
magyar lakosságba. Egyes családnevek nyilvánvalóan a török eredetet őrzik : Kara,
Török, Halál [Halil], Galaburdi, Buritty [Buridzs, ma már ragadvány
név]. Megítélésünk szerint török kapcsolatokra utal az alsóvárosi Bullás
(Bulás) családnév, amely eredetileg nyilvánvalóan ragadványnév volt : buja,
bula, vagyis hímzésben jeleskedő török leány mehetett férjhez a magyar Őshöz.
Maga a szegedi népnyelv is számos, máshol felsorolt török jövevényszót őrzött meg
egészen napjainkig. Jeles részük a táplálkozás világába tartozik. Népünk a
hódoltság idején derekasan megállotta a helyét. Gazdasági élete egyenesen
virágzónak mondható. Fa- és bőripara, fazekassága, marhakereskedelme, vásárai
híresek. Elutasító azonban a mohamedán Kelet szellemi világképével szemben. Mindezekre
előadásunk során bővebben is rámutatunk.
A XVIII.
században, főleg a szabad királyi városi kiváltság (1719) elnyerése után Szeged
hatalmas fejlődésnek indult, ami egyaránt meglátszik a népesség példátlan szaporodásán,
és ezzel együtt természetesen az alaprajzi terjeszkedésen is. Szeged a XVIII.
században nemzetiségi város. Mégis megmaradt magyarnak, bár a bécsi katonai körök,
sőt a feudális magyar kormányhatóságok is inkább a bevándoroltaknak kedveztek.
Jellemző azonban a Város hagyományos paraszt humanizmusára, hogy a nyelv és
életforma különbségeiből olykor adódó feszültségek nem fajulnak végzetessé és a
társadalmi fejlődés során feloldódnak. A Város török lakossága részben
megkeresztelkedik és beolvad a törzsökös magyarságba, másfelől pedig kivándorol
Temesvár felé. Tudjuk, hogy a Temesköz egészen a pozsareváci békéig (1718) a
szultán kezén maradt. Ez tette szükségessé a tiszai és marosi határőrség
megszervezését, amelynek Szeged volt a katonai központja. A granicsárok leginkább
szerbekből kerültek ki, akik sok kiváltságot, így adómentességet élveztek.
Láttuk egyébként, hogy már a török időkben számosan éltek Szegeden. Leginkább a
Palánkban, templomuk körül éltek, és főleg kereskedelemmel foglalkoztak.23
Szeged
lényegében már a XIX. század elejére magyarrá válik. Természetesen a szerbek,
németek,24
zsidók25 családi nyelve
még nagyjából a kiegyezésig a szerb, illetőleg a német. A visszamaradt törökök,
katolikus délszlávok, a szórványosan bevándorolt franciák (Szemmári, Savanya,
Francia),26
örmények,
görögök (Manódli, Haris, Zsótér), románok, cigányok (Boros, Dankó, Murka,
Zsiga), szlovákok kis számuk miatt is gyorsan beolvadnak. Közben azonban számos
anyanyelvi szavuk is meghonosodik a szegedi népnyelvben. E folyamatnak néprajzi
és művelődéstörténeti jelentőségét a megfelelő helyeken mindig hangsúlyozzuk. A
hódoltság és a kuruc háborúk nyomán támadt szegénységet, emberi elhagyatottságot:
küzdelmes két évszázad lezáródását és hatalmas erőfeszítések kezdetét tükrözi
az 1715. és 1720. évi országos összeírás, amelyet Baranya megye kiküldöttei Acsády
Ignác szerint is kiváló gonddal és lelkiismeretességgel végeztek.27 Megjegyezzük, hogy
előtte, 1712-ben hatalmas árvíz is földúlta a Várost. Az összeírás szerint
Szeged akkori épületei semmiben sem különböztek a falusi házaktól. Jobbára apró
vályogból épített, tetejük nád. Legújabban azonban már két nagyobb ház utcára
néző homlokzattal épült. Keserves gondot okozott a katonaság. A vár tele volt
őrséggel, hiszen ekkor még Szeged határváros volt, a Tisza—Maros szögét még a
török birtokolta. Öt század helyőrségi katonát kaszárnyák hiányában a polgárság
otthonaiban szállásoltak el. A katonaság lelegeltette a lakosság rétjét, 90
házat pedig erődítési célból minden kárpótlás nélkül lerombolt. A keserűséghez
az is hozzájárult, hogy a granicsár családok nem vettek részt a
közteherviselésben. A teljes lakosságnak ezekben az években 95 %-a magyar, csak
a többi szerb.
23
Értékes
összefoglalás Djurdjevic, St., Szrbi u Szegedinu. Bulletin de l'Académie
Serbe des
Sciences.
XXIV, Nouvelle série. Section des sciences, No 7, 1959. Beograd 1959. — A
szerző századunk
húszas
éveiben szegedi szerb pap volt, egy-két megállapítása helyesbítést kíván.
24 Jenőfi
É., Adatok
a szegedi német telepesek és céheik történetéhez. Budapest 1932.
25 Lőw
l—Kulinyi Zs., A szegedi zsidók 1785-től 1885-ig. Szeged 1885.
26 Palásti
L., Francia
eredetű családnevek Szegeden 1958-ban. A Szegedi Pedagógiai Főiskola Évkönyve
1961.
27
Acsády
I., Magyarország
népessége a Pragmatica Sanctio korában. Budapest 1896.
A szegedi nép
ebben az időben kizárólag őstermeléssel foglalkozott. A Város határa hosszában
2, szélességében 1/2 mérföld kiterjedésben volt művelésre alkalmas. A
szántóföldeket nem különítették fordulókra és nem osztották házakhoz. Mindenki ott
vetett, ahol akart. A pihent föld elég jól fizetett. A rét közepes, harmadát
víz járta. Egy kaszás után két ökrös szekér szénát adott. Száraz években a
Temesközbe mentek szénáért. Jelentékeny a jószágtartás, ezért a Városnak a
Kiskunságban is vannak bérelt legelői. A szőlő síkon fekszik, sokszor járja a
víz. A bor silány és legföljebb április végéig áll el. Hódoltsági örökség volt
Szeged kétértelmű magatartása a kuruc korban. Annak ellenére ugyanis, hogy a
Város magyar népe rokonszenvezett Rákóczi szabadságharcával, 28 a véréből való
városi tanács mégsem szakított a bécsi és pozsonyi hatóságokkal. Később
mindenesetre ez a körülmény is elősegítette Szegednek régi szabad királyi
városi jogaiba való visszaiktatását, amely a felszabadulás óta állandóan
napirenden volt, de a katonai hatóságok mindig megakadályozták. A jogaiban
újjászületett Városnak és a várparancsnokságnak súrlódásai még ezután is sokáig
eltartanak. Egy alkalommal, 1723-ban önérzetesen ezt írja a tanács a
parancsnoknak: mert ámbár szűrkankóban járunk, azzal nem vagyunk parasztok,
hanem privilegiatus polgárok. A városparancsnok — nyilván felső utasításra
is — rendszeresen támogatta a bevándorló idegenajkú, főleg német elemeket, akik
hamarosan polgárjogot is szereztek. Ezek Belgrád eleste (1739) után onnan
menekült kereskedőkkel, iparosokkal is gyarapodtak. A folyamat kétségtelenül
használt Szeged gazdasági fejlődésének, közművelődésének, de az összebékélésre
csak jóval később került sor. A kor babonás csökevényei és egyesek nyilvánvaló
lelki terheltsége mellett bizonyára ezek az ellentétek is belejátszanak a
szomorú hírhedtségű szegedi boszorkánypörökbe, amelyeknek fővádlottja Rózsa
Dániel, Szeged egyik leggazdagabb, hivatalviselt törzsökös polgára, egykor
országgyűlési követe. Ez a kirakatpör 15 embernek oltotta ki az életét (1728).
Folytatását maga a bécsi udvar volt kénytelen megakadályozni.
A Város keményen
őrzi a maga polgári hagyományait. Ifjúságának szükségessé vált erkölcsi,
szellemi gondozását a piaristákra bízza (1720). A gimnázium alapításával —
számos keserű tapasztalat után, amelyet nemesi származású tisztviselői okoztak neki
— az a szándék vezeti, hogy legyenek a saját véréből, népi törzsökéből való tanult
fiai, akik a bontakozó hivatali (bürokratikus) igazgatás követelményeinek meg tudnak
felelni és tanultságukkal a polgári közösség érdekeit mindenhol képviselni és
védelmezni tudják. A szegedi magyar nép a gazdasági életnek, iparnak céhszerű
képesítéshez nem kötött ágaiban keres boldogulást. A Délvidék híres
dohánytermelésében úttörő és végig vezető munkát végez. Föllendül a vízi- és
szárazföldi fuvarozás, amely a javak nagyarányú cseréjét teszi lehetővé és a
Várost a zárt népi önellátás világából fokozatosan kiemeli.
28
Varga
F., II.
Rákóczi Ferenc kora Szegeden. Szeged 1906.
A szegedi barokk
népiség alakításában természetesen kiváló részük van az újjászülető céheknek
is, amelyeknek tagjai az első időkben leginkább bevándorolt németekből, részben
pedig a magyar Felvidékről, a hazai barokk szülőföldjéről kerültek ki. Ezek a
mesterek: asztalosok, ácsok, kőművesek, továbbá gombkötők, kékfestők, mézesbábosok,
órások, művészek a barokk stílus érett formáit hozták magukkal, amelyek a
házformákon, berendezési és viseleti kultúrán egyaránt éreztetik hatásukat, de
ugyanakkor a helyi társadalom hagyományos ízléséhez is kénytelenek
alkalmazkodni. Természetesen az igényesebb, finomultabb életmódot,
változatosabb táplálkozást, fejlettebb otthonkultúrát is terjesztik. Az egykorú
szegedi kézművesség és a céhesség hagyományaiból táplálkozó népies iparágak
között világos és szerves az összefüggés. Erre majd mindenütt rámutatunk.
A XVIII. század
elejétől kezdve már külön-külön is éles vonásokkal meg tudjuk rajzolni az egyes
városrészek néprajzi képét, amelyet az 1879-i nagyárvíz (~ Víz) sem
tudott elmosni. E sajátosságok nyilván már a középkorban bontakoztak^ a törökvilágban
sem lankadtak, de most a barokk időktől fogva egészen az első világháborúig világosan
fölismerhetők és ábrázolhatók. Az egyezések és módosulások megragadásához
most már a gazdag forrás- és emlékanyag, továbbá az eleven népemlékezet is
hozzásegített bennünket. Nem feledkezünk meg most sem a családnevek
fölsorolásáról, amelyeket nemcsak történeti és néprajzi forráselemeknek
szánunk, hanem dokumentumnak is: a törzsökös szegedi népállomány töretlenségét
és folytonosságát igazolják. Nyilván kitűnik az 1522. évi tizedjegyzéktől
kezdve egészen napjainkig a Város népi társadalmának, továbbá a temesközi
magyarságnak és a délalföldi tanyavilág parasztságának szinte közös származása.
Az Alsó- és
Fölsővároson meghúzódó törzsökös magyarság biológiai állományában alig
fogyatkozva, életerejében töretlenül, bizakodva néz a jövő elé. A többi, későbben születő
városrészek is rátalálnak a maguk sajátos társadalmi fejlődésének és gazdasági
boldogulásának útjára. Szinte az első világháborúig mikrotájakként foghatjuk
föl Szeged városrészeit, amelyeket természetesen összetart egyrészt a helyi, egyébként
messzibb tájakat is meghódító munkamegosztás és egymásrautaltság, másfelől a
közös emberi, társadalmi konvenció: főleg az ö-ző tájszólás, a parasztpolgári öntudat,
a dolgos hajlandóság és a katolikus színeződésű néphagyomány. Ezeknek az
adományoknak birtokában a szögedi nemzet nagy feladatokkal küzdött meg,
így a folyton ismétlődő tiszai árvizekkel, a homokvilág meghódításával, városi civilizációjának
megteremtésével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése