(forrás:
http://www.nek.gov.hu/data/files/84190142.pdf)
A ma Vajdaságként ismert terület három
egysége - a Bánát (az egykori Temesi Bánság nyugati harmada), a Bácska es a
Szerémség - egy évezreden át a történelmi Magyarország déli részét alkotta.
A magyar honfoglalás
idején ez a vidék három birodalom, a frank, a
bizánci és az időnként megerősödő bolgár végvidéke (Belgrád: Nándor-, azaz
Bolgárfehérvár) volt. Az államalapítás es a megyerendszer kialakulása után
Temes, majd Torontál, Bács-Bodrog es Szerém vármegyék szervezték az itt lakók
életét és védelmet.
XIV-XV. század
A XIV. század végén a
Szerémség es a Duna-Tisza közének déli fele a magyar királyság leggazdagabb,
legsűrűbben lakott es tisztán magyar népességű országrésze lett, amely élénk
kapcsolatokat tartott fenn Itáliával. A bácsi földeken a török megjelenéséig 12
vár, 28 város és 529 kisebb település állott, 8 apátsággal es prépostsággal,
"hites helyek"-kel. A Szerémség és Bács az ország szellemiekben is
legfejlettebb, minden újra fogékony területe volt: kimutatható a humanizmus
hatása, elterjedt a huszitizmus, és készült itt magyar nyelvű bibliafordítás
is. A törökök elől menekülő szerbek betelepedése - elsősorban a Szerémségbe -
már a XIV. század végén megkezdődött.
XVI.század
A Dózsa-féle parasztfelkelés (1514) kétszeresen
is tragikus következményekkel járt a déli végeken: az emberek és az erődített
helyek pusztulása kitárta a kaput az oszmán hódítás előtt, es első ízben
fordította egymás ellen a magyarokat es a szerbeket. A mohácsi csatavesztés
(1526) után a török hadak (és szerb-bosnyák-albán segédcsapataik) felégették a
déli országrészt, az el nem menekülteket lemészárolták, és rabszolgaságba
hurcolták. A török csak 1543-ban, Buda bevétele után vette teljesen birtokba az
ország déli és középső részét.
Az első török összeírás idején (1557-58) a
lakosság nagyobb része még magyar volt a Bánság északi területein.
A magyarországi hódoltsági területeken - már
csak a szüntelen háborúskodás miatt is - kettős hatalom alakult ki: a király
mindvégig gyakorolta az adományozási jogot, s az itteni lakosok földesuraiknak
is fizették az adót, amelynek behajtásáról a végvári katonaság gondoskodott. A
románok tömeges betelepedése is a török hódoltság idején indult meg. (Csak 1641
és 1646 között 10.000 család költözött be a Havasalföldről menekülve.)
XVII-XVIII.
század
A Duna-Tisza köze 1686-87-ben szabadult fel, de átmeneti
nyugalmat csak Savoyai Jenő 1697-es zentai győzelme és a karlócai béke (1699)
hozott. A Tisza bal parti része, a volt Temesi Bánság 1716-ig maradt török
uralom alatt, amit több mai településnév pl. Törökkanizsa és Törökbecse is
tükröz.
A Tisza-marosi és a dunai szerb határőrvidék
megszervezése két ütemben, 1686 és 1688, valamint 1700 és 1702 között történt.
A Balkán nagy részét felszabadító keresztény seregekhez csatlakozó szerbek -
mintegy 35 ezer család - Arsenije Carnojevic ipeki (peci) pátriárka vezetésével
a török ellentámadás elől menekülve az elnéptelenedett és elvadult
dél-magyarországi és szlavóniai területeken telepedtek le. I. Lipót
szabadságlevelei (1690, 1691) közösségi jogokat, (görögkeleti) egyházi-oktatási
autonómiát biztosított számukra, kivonva őket a földesúri, megyei és katolikus
egyházi fennhatóság alól. A Bécsből igazgatott Határőrvidéken (Vojna Krajina,
Militärgrenze) nemcsak a Száva mentén húzódó osztrák-török határ védelmét
látták el, hanem felhasználhatók voltak a magyar szabadságküzdelmek ellen is.
Rákóczi seregei ellen 1703 és 1711 között 30 ezer fegyverest tudtak
mozgósítani.
A kölcsönösen kegyetlen hadjáratok és a
pestis pusztításai nyomán a Duna-Tisza köze a Szeged-Szabadka-Zombor vonaltól
délre ismét elnéptelenedett.
XVIII-XIX.
század
Az egész terület udvari kamarai, kincstári
birtok lett, ahová sem a magyar földbirtokosok, sem jobbágyaik nem térhettek
vissza. Az udvari haditanács utasítása értelmében a szerb parasztok előnyben
részesültek a más nemzetiségűekkel szemben. 1716-ban Temesvár székhellyel
Bécsből igazgatott koronatartományt, s azon belül határőrvidékeket hoztak létre,
ahonnan kitiltották a magyarokat és a zsidókat. A Temesvári Bánságban - a
későbbi Torontál, Temes és Krassó-Szörény megyékben - a török kiűzése után 25
ezer, többségében szerb és román, az északi és keleti, Erdéllyel határos
széleken kevés magyar túlélő maradt. Az 1736-39-es és 1787-90-es szerencsétlen
török háborúk nemcsak területveszteséggel, hanem óriási ember- és anyagi
veszteséggel is jártak, különösen a Bánság déli részén. A nagyarányú és
szervezett újratelepítés során elsősorban katolikus németeket toboroztak.
1741-tol felszámolták a Tisza-marosi és dunai határőrvidéket. Kompenzációként
szabad királyi városi rangot kapott, illetve vásárolhatott magának a délszláv
többségű Zombor, Újvidék és Szabadka; létrehozták a kiváltságos kikindai szerb
kerületet; és a tisztek magyar nemességet kaptak. A türelmi rendelet (1782)
utáni időszakban protestáns - többségében református - magyarok, németek és
szlovákok is letelepedhettek e vidéken. Ennek köszönhetően újra magyarok
népesítették be a Tisza-mentét, a két Kanizsától Óbecséig, Csókától
Torontálvásárhelyig.
A "hosszú XIX. század: 1789-tól 1914-ig
a népességnövekedés, a békés gyarapodás, a gazdasági fejlődés, a közlekedési
hálózat kiépülése, az egymásnak feszülő nemzeti újjászületési és
reformmozgalmak ellenére is a rendezett nemzetiségi viszonyok, az
oktatás-közművelődés intézményhálózatának megteremtése, azaz az európai
gazdasági és szellemi életbe való újbóli bekapcsolódás egészében véve pozitív
időszaka volt. Újvidéken felváltva választottak szerb és német polgármestert.
Odaköltözött 1864-ben a ma is ott működő Matica Srpska; és az ottani és a
karlócai szerb gimnáziumok a legjobbak közé tartoztak az országban így méltán
nevezték hát Újvidéket a "szerb Athén-nek.
Ezt a folyamatot törték meg az 1848-49-es
évek eseményei, amelyek során a Bácska-bánsági országrész szenvedte el a
legnagyobb ember- és anyagi veszteséget, mivel a bécsi kormányzatnak sikerült a
szerb határőröket a pesti kormány és a magyarok ellen fordítani. Több ezer fős
jól kiképzett és felfegyverzett, ágyúkkal is rendelkező haderő gyűlt össze,
amely terrorizálta, sőt felégette a kormányhoz hű magyar, német és román
településeket, elégették az 1840 óta magyarul vezetett iratokat, anyakönyveket.
A kegyetlenkedéseket (újvidéki, kikindai gyilkosságok, emberfej-gúlák Zentán és
Bácsföldváron, rablógyilkosságok, fosztogatások Zomborban) a több mint 2.000
szerbiai önkéntes (szervianus) követte el; ezek hírére érthető, hogy 10 ezer
bácskai magyar, bunyevác és német állt be önként a nemzetőrségbe.
A szerb követelések nagy részét (szabad
nyelvhasználat helyi és megyei szinten, nemzetként való elismerés) 1848
novemberében a Honvédelmi Bizottmány és Kossuth már hajlandó lett volna
teljesíteni, de az 1790 óta igényelt területi autonómiát, a Horvátország-Szlavóniával
szövetséges Vajdaságot nem. A rosszul felszerelt és vezetett, kis létszámú
magyar alakulatok visszavonultak, sorsára hagyva Zentát és Zombort, így 1849.
február elejétől - Pétervárad és Szabadka kivételével - 2-3 hónapig
szerb-osztrák fennhatóság alatt állt az egész későbbi Vajdaság.
Az 1849 és 1860 között létező "Szerb
Vajdaság - Temesi Bánság-ban a szerbek kisebbségben voltak a románok, németek
és magyarok mellett; a hivatalos nyelv a "német és az illír, a
gyakorlatban a német lett.
Az 1867-tel kezdődő fél évszázad egész
Magyarország és a déli területek igazi aranykora volt. Ekkor vált Bácska és a
Bánság az ország és az egész Osztrák-Magyar Monarchia dúsan termő
éléskamrájává, sőt a búzából és a lisztből bőven jutott az európai piacokra.
Bár alapvetően mezőgazdasági jellegű maradt, gazdag falvai, modern városai,
sűrű vasúthálózata, forgalmas vízi útjai a fejlett európai országok szintjére
emelték, ahol békében éltek és gazdagodtak a magyarok, németek, szerbek,
horvátok, szlovákok és románok. Az egy holdra jutó tiszta jövedelem a Bánságban
a tiszántúlinak több mint háromszorosát érte el. E rendkívül kedvező kép
árnyoldala az volt, hogy míg a nagy- és törpebirtokosok, mezőgazdasági cselédek
és földnélküli agrárproletárok többsége a magyarok közül került ki, addig a
gazdag- és középparaszti birtokkategóriákban a németek, szerbek, bunyevácok,
szlovákok domináltak.
A nagy vízlecsapolások, ármentesítés,
csatorna- és töltésépítés hatására egészségesebbé vált a vidék, nőtt a
termőterület, fejlődött a folyami közlekedés. A városok ekkor váltak a szó
európai értelmében vett városokká: ekkor épült ki kővel borított út-, víz-,
gáz- és csatornahálózatuk, gáz- majd villanyvilágításuk, a városi villamosvasút
Szabadkán és Újvidéken. Impozáns középületek emelkedtek a kor divatos
eklektikus, népi szecessziós stílusában (a zombori és a nagybecskereki
megyeháza, a szabadkai és a többi városháza, bírósági, iskola- és
kaszárnyaépületek, templomok). Már ekkor megindultak azonban a ma tetőző
kedvezőtlen demográfiai tendenciák a magyarlakta körzetekben, a születésszám
csökkenése, a népesség elöregedése, európai "rekord” az öngyilkosságban.
Mindezek ellenére nőtt a magyarok részaránya, mivel természetes szaporodásuk
meghaladta a nem magyarokét, s a kivándorlók többsége sem magyar, hanem német,
szlovák, ruszin, horvát volt. Ugyanakkor erős elmagyarosodás folyt a németek,
bunyevácok-sokácok, zsidók körében, amit az azonos vallás is elősegített, míg a
többi etnikumot, így a szerbet ez alig érintette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése