Szlovákok a Délkelet-Alföldön

(forrás: tortenesz2010-A TISZÁNTÚLI TÖRTÉNÉSZ TÁRSASÁG KÖZLEMÉNYEI 7)

A Kárpát-medencében több mint ezeréves múltra tekinthet vissza a magyar–szlovák együttélés. A két népet elválasztó, kulturális téren azonban egyben összekötő nyelvhatár a középkor századaiban a Felföldön, a mai Szlovákia területén húzódott, a jelenlegi magyar–szlovák államhatártól mintegy 20–50 km-re, északra. A török megszállás alá került országrészből, így az Alföldről is a 16. század közepétől jelentős számban menekültek családok a Magyar Királyság fennhatósága alatt maradó felföldi térségekbe.

A 17. század végére az európai keresztény összefogásnak köszönhetően az alföldi területek döntő többsége is felszabadult a török uralom alól, a felszabadító háborúk, majd pedig a bécsi udvar által szított szerb pusztítások és Rákóczi-szabadság hadieseményei egyaránt hozzájárultak ahhoz, hogy a középkor századaiban színmagyar Alföld egyes területei csaknem teljesen elnéptelenedjenek. Különösen erőteljes volt a népességszám visszaesése az Alföld középső és déli térségeiben, egyebek mellett a Körösök vidékén vagy a Marostól délre eső területeken, amelyet a 18. századtól ún. Bánságként tartunk számon. E területek benépesítésében, az elvadult szántóföldek újbóli termővé tételében a magyarság mellett más ajkú népek is részt vettek. Egyebek mellett a Német-római Birodalom tartományaiból érkező németek, továbbá a Balkán-félszigetről származó katolikus (horvát, sokác, bunyevác), valamint ortodox délszlávok (szerbek) és románok. Nem utolsó sorban pedig a Kárpát-medence északabbi, a török támadásoktól megkímélt részeiből érkező szlovákok (tótok) telepedtek le az említett alföldi térségekben.

A szlovákok első csoportjai már a törökök kiűzését követő években, 1696 után elindultak a hozzájuk közelebb eső gyér népességű dél-nógrádi és Pest megyei térségekbe. Ezt követően pedig az 1700-as évek elejétől közel egy évszázadon át változó intenzitással, de folyamatossá vált a szlovákság áramlása az Alföld középső és déli részei felé. E vándorlások eredményeként jöttek létre a trianoni Magyarország legnépesebb szlovákajkú közösségei, az összefüggő Kárpát-medencei szlovák nyelvterülettől mintegy 250–300 km-re. A Tisza, a Körösök és a Maros által határolt lakatlan vagy gyér lakosságú terület benépesítésében a magyar mellett ugyanis éppen a szlovák etnikum vett részt legnagyobb arányban. A vidék új földesura, Harruckern János György is vallási és nemzetiségi különbség nélkül igyekezett kedvezményeket nyújtani a megtelepedőknek. A településeket pedig úgy próbálta megszervezni, hogy azok belső életét nemzetiségi vagy felekezeti villongások a lehető legkevésbé terheljék.