Települések: szegedi kirajzás

Tamásfalva-Hetény

1462-ben Tamásháza néven említik, melyet akkoriban a Beregszói Hagymás család bírt. A hódoltság alatt teljesen elpusztult. A falu magyar népét Bedekovich Tamás földesúr 1840-ben telepítette szegedi származású szajáni dohánykertészekből.^[6][7]
1848–49-ben a szerb felkelők a helységet felperzselték, de a magyar lakosság még idejekorán a Maroson túlra menekült. 1854-ben már ismét benépesült és 1868-ban templomot is építettek a Szentháromság tiszteletére.

A községtől északkeletre feküdt Hettény falu, melyet pusztaként az 1723–25 évi gróf Mercy-féle térképen találunk, Hettin néven. 1779-ben Torontál vármegyéhez csatolták és később önálló község lett, melyet 1897 után Tamásfalvával egyesítettek.

Az első plébániát alkotó mindkét község Gyertyámos leányegyházaként működött egészen 1860-ig, majd Német Czernyához csatolták.^[8] A helybeli plébánia építésére 1899-ben került sor, miután a helybeli katolikus egyházközség megvette Balics József uradalmi jószágigazgatótól.^[8] Négyosztályos iskola már 1861-ban volt.^[8]

A második világháború után német lakosságát elüldözték, helyettük boszniai telepesek jöttek. 1965-ig a magyarcsernyei községhez tartozott.^[1]

Bálint Sándor szerint: „TAMÁSFALVA a Béga, idősebb népünk ajkán Böge mentén fekvő nagyközség. Vegyesajkú : eredeti magyar—német lakosságának mostani összetételét nem ismerjük. Összeépült és egyesült (1897) vele a németajkú Hetin, régi magyar nevén Hetény is. Innen a falunak hivatalos szerb Hetin neve. A falu magyar népét Bedekovich Tamás földesúr 1840-ben telepítette szajáni dohánykertészekből.235 Hirtelenében összeállított családnevei közül Szegedre vallanak: Csiszár, Fodor, Lábadi, Móra, Szalma, Talpai. Házasságra vagy maguk között, vagy a szintén szegedi gyökérzetű Magyarcsernye, Ótelek, Magyarszentmárton fiatalságával lépnek. Szegedi származásuk tudata máig él. Régebben a havibúcsúra mindig elzarándokoltak. A nagyvíz idején befogadták menekülő szegedi rokonaikat. Sok legény szolgált a ferencjózsefi korban más temesközi faluk, egyáltalán a Város, illetőleg a szegedi nagytáj virágjával együtt a Nagyszebenben állomásozó császári és királyi 4. huszárezredben. Tamásfalváról való ismereteinket a két világháború között Szőregre átköltözött Kanalas Györgytől szereztük. Tőle tudjuk, hogy a falu máig ö-ző' tájszólást beszél, hagyományvilága a szegedi táj archaikusabb rétegeit tükrözi. Ismerték a Molnár Anna változatát, de sajnos, csak ennyire emlékeztek belőle :

Van énneköm hat kűváram,

Hetediket most csinálom.

A dűlőnevek közül a következőkre emlékeztek: Kűhatár, Százlánc (a „Csillag" báró adta el nekik örökföldnek), Hercegfőggye, Dojna, Kucsovics (személynévi eredetűek). Tamásfalván a nomëra 12 hold föld volt egy tagban. A kertészkedő embernek bosztányos a neve. A dohány mellett jelentős a dinnyetermesztés is.

Magyarcsernye

 CËRNYA régi hivatalos nevén Magyarcsernye, szerbül Nova Crnja. Alapítója Csekonics József, a mezőhegyesi állami ménesbirtok kormányzója, a zsombolyai uradalom birtokosa (1794). Buzitova pusztára dohánykertészeket telepített a szegedi tájról. Itt keletkezett a falu.41 Utóda, János újabb csőszteleki, de szintén szegedi származású gányócsaládokkal fejlesztette tovább (1829), akik papjuk vezetésével jöttek új lakóhelyükre.  Néhány, az anyavárosra emlékeztető', máig élő családnév: Berta, Biacsi, Biczók, Vastag. Cërnya a szabadságharc és a járványok viszontagságai ellenére is szép virágzásnak indult. Jelentős volt a juhászata, a juhászok között pedig a mesemondás. Kálmány Lajos erről tudott, de itt sajnos nem gyűjtött. A falu hagyomány világa megérdemelné az alapos vizsgálatot. Megfordult a kezünkben Szabó Istvánnak a nyelvjárásról írt újvidéki szakdolgozata, amely töretlenül tükrözi az anyaváros archaikus népnyelvi sajátosságait mind hangzásban, mind a tájszavak egyezésében. 39 Adatközlőnk az alsóvárosi származású Huszta Géza (1898) volt. 40 Tömörkény L, Munkák és napok. 394. Vö. még SzegSz. I. 211. 41 TorMon.

Tarján = Lőrincfalva

népünk és a szerbek ajkán Tarján, régi hivatalos magyar nevén Lőrinzcfalva népes puszta Csóka körzetében. A falu már a középkorban fölbukkan. Első előfordulása: 1256. Teryen. Igaza van Borovszky Samunak, aki az Ősi magyar Tarján személynév magashangú változatának tartja. így tehát koraközépkori magyar település volt. Borovszky gyanítása szerint már a középkorban elenyészett. Puszta volt a hódoltság idején is. Miután földrajzilag a csókái uradalomhoz tartozott, a Marczibányi- család birtokába került (1783). Az uraság 1848-ban a maga keresztnevéről elnevezett Lőrincfalva községet alapította itt. Mint Borovszky írja, ebben az időben tréfásan Budapest néven is emlegetik, mert Csókától széles ér választotta el. Kálmány Lajos gondosan összeállította a falu több helységből összeverődött, de lényegében szegedi gyökérzetű népének adatait :

Közvetlenül Szegedről jöttek: Balogh, Bitó, Bodó, Berta, Csamangó, Faragó, Födi, Gál, Gyömbér, Kanizsai, Kalmár, Király, Kormányos, Lógó, Makai, Márki, Mészáros, Molnár, Nagy, Pákai, Siska, Szőke, Vass, Vígh. Ezek. Jázováról valók: Bálint, Bartók, Biczók, Bodó, Czékus, Deák, Faragó, Gyúkó, Harsányi, Jaksa, Kormányos, Lévai, Lőrincz, Márki, Mészáros, Móra, Papp, Pákai, Simon, Süli, Szömörédi, Tóth, Vízi, Zsoldos. Szajánból települtek : Ambrus, Bakos, Bene, Berki, Biczók, Bozóki, Csapó, Égető, Fekete, Fodor, Högyös, Holka, Lukácsi, Palatínus, Prágai, Rúzsa, Süli, Szarvak, Szömörédi, Takács, Viski, Zombori.  Értesüléseinket Magas Imre és Hegedűs Antal lelkészektől, továbbá a Lázár, Papp, Dobó, Kószó család tagjaitól szereztük. 250 BorCsan. II, 636. 251 Kálmány III, XIV. 237 Kisoroszról jöttek: Bálint Bodor, Bodó, Botka, Fehér, Gazsó, István, Kazi, Király, Kószó, Lázár, Némöth, Papp, Szécsi. Padéról valók: Bartos, Dohár, Farkas, Kendörösi, Kiss, Kontér, Martonyosi, Mása, Márki, Móra, Némöth, Olaj, Tóth, Szepesi. Törökkanizsáról kerültek át : Bába, Csanádi, Bodó, Gera, Kálmán, Körösi, Nagy, Némöth, Orbán, Papp, Pávó, Szíveri. Tiszaszentmiklósról valók : Bogdán, Czékus, Gyömbér, Kertész, Lele, Lengyel, Lévai, Madarász, Nagy, Simon, Sári, Szömörédi. Majdánról jöttek : Bálint, Csanádi, Domonkos, Lőrik, Madarász, Micsik, Pávó, Podrás, Török, Venus. Csókáról valók: Dobó, Fodor, Fujtó, Kanyó, Tóth, Váczi, Virágh.  Imretelekröl származtak: Balogh, Kántor, Kiss, Márkus, Miklós, Varga. Magyarkeresztúrról kerültek ide : Baka, Bakos, Czirok, Gyurkó, Horváth, Kendörösi, Tamás. Algyőről valók : Bakos, Csikós, Fodor, Plihány, Séra, Szabó, Vámos.  Verbicáról származtak : Baráth, Botka, Böllér, Bús, Fenyvesi, Juhász, Varga. Bébáról kerültek át: Ágoston, Kendörösi, Lőrik, Mihók, Muhari, Tóth. Budzsákról valók: Habi, Horváth, Némöth, Ricze, Tóth.  Monostorról valók: Bálint, Kanalas, Szíveri, Viola. Tordáról jöttek : Bodó, Gyönge, Szánthó. Firigyházáról települtek : Dobó, Faragó, Juhász. Oroszlámosról származtak: Bálint, Hődör, Vass. Szőregről kerültek át : Kanizsai, Micsik. Ószentivánról való : Molnár. Klárafalváról jött : Hódi. Tápéról vándorolt ide : Fodor.  Ez összesen 195 családot jelent. Biztosra vehető, hogy az Aranyhegyró'l származó Kószó, Papp, a Bácskáról áttelepülő' Kormányos, Rácz, Szeles, a Kübekházáról való Högyös, Hódi, Kucora, a Podlokányról idekerülő' Mészáros, Török család szintén Szeged népéből került ki. Kálmány még 43 családot sorol föl, amelyeknek szegedi eredetét nem meri biztosra állítani, de nyilvánvalóan legalább fele ilyen közöttük. Tegyük még ezekhez hozzá a magunk gyűjtéséből a Bata, Csipak, Lábodi, Nyomtató, Törköly családokat. A névsorból világosan kitűnik, hogy itt Szeged kirajzott, de helyét nem lelő, nyugodt élethez, emberi biztonsághoz nem jutó agrárszegénységéről van szó. A földesúr nyilván ígéretekkel áltatta, amikor ide csalogatta őket. Kálmánytól azt is tudjuk, hogy a nép emlékezete szerint Marczibányi Lajos már a múlt század legelején rútul visszaélt kertészeinek bizalmával. „Azzal az ámítással, hogy meg kell újítani, beszedte és többé vissza sem adta a nép örökföldjéről szóló írásokat. Hasztalan volt minden utánjárás. A földesúr hajthatatlan maradt, kénytelenek voltak felesekké lenni. Feles község korában a lakosság egy része folyton változott. Az ötvenes években egész utca bolgár telepedik le, a nyolcvanas években pedig németeket is szerződtet a földesúr a magyarok mellett. A bolgár és német azonban már pár év alatt elpusztul Lőrincfalváról. Pusztává Sváb Károly földesurasága alatt lett". Terján azóta népes puszta, gazdag hagyomány világgal. Hasonlóképpen pusztult el Imretelek is. TÉRVÁR  234 Köszönjük Péter László kiegészítéseit. 235 EAIV, 131. 228

”

Szaján

 Szent István katolikus templom

(szerbül Сајан / Sajan) a Vajdaság Dél-Bánsági körzetében fekszik, Nagykikindától 17 km-re nyugatra az Aranka folyó közelében.

A helység neve ősmagyar személynév, nagy valószínűséggel az 1255-ben Bodrog megyében birtokos Zeyhan kun herceg nevét viseli. Szabó Dénes szerint kun eredetű, totemre utaló személynév. Jelentése: gyík.^[2]

Első írásos említése 1449-ben Zayhan néven történt.^[3]

Történészek szerint a környékbeli pogány kori halmok bizonyítják, hogy Szaján mai területén már az ókorban is laktak emberek. Az 1806-os évben Szaján telepítésekor az építkezések alkalmával faragott kőből álló, erősen szerkesztett épületalapokat, továbbá a római korból származó arany- és ezüstérmeket és az első magyar királyok idejéből eredő érmeket is találtak itt.

Okleveles adatok csak a XV. század közepétől kezdve vannak róla. 1449-ben számos kisebb nemesi család volt itt birtokos, mint a Baan, Baronyai, Bocsári, Gerese, Jogsus, Kónya, Posztós, Szabó, Szajáni, Szeles, Thege és Török. Ekkor már plebániája is volt. A XVI. század elején Vingárti Geréb Mátyás is szerzett itt egy részt, melyet azonban Horogszegi Ferenci Györgynek adott.
A mohácsi vész után a nemes birtokosok és jobbágyok elmenekültek innen. Később Cserepovics Gáspár kérte el a falut a királytól, de ő magtalanul hunyván el, a gazdátlan falura 1560-ban Szentgotthárdi Márton, Dóczy Gergely és Kelemen eszközöltek ki királyi adományt.

A XVII. században puszta maradt, jóllehet a király 1655 június 25-én, mint falura állított ki reá adománylevelet Lessenyei Nagy Ferenc és két társa részére. Pusztaként 1718-ban a becskereki tiszttartóság alá került, mely bérbeadta. Az 1723-25. évi Mercy-féle térképen Szaján nem található sem a lakott, sem a lakatlan területek között. Az 1720-as évekből származó temesvári okmányokban azonban már szerepel Szajánpuszta elnevezés alatt.

1798-ban a 9500 kat. hold kiterjedésű birtokot Tajnai Tajnay János vásárolta meg, aki 1806-ban Szeged környékéről, továbbá az algyői uradalomhoz tartozó Hantháza kertészségéből 800 katolikus lelket telepített le. 1816-ban az elpusztult Vedresháza kertészei is csatlakoztak hozzájuk. 1849 januárjában a délről fölvonuló szerb szabadcsapatok négy ház kivételével fölégették Szajánt, zsúpfödeles templomával és két iskolájával együtt. Kovács János akkori plébános bölcs utasítására a lakosságnak két nappal korábban sikerült elmenekülnie Szegedre, majd a szabadságharc sikeres tavaszi hadjárata után visszatért a fölperzselt faluba, és romjaiból újjáépítette és terebélyesítette Szajánt. Nagyobb, de még mindig zsúptetős templomot és iskolát épített. Még 1849-ben a helység közelében németajkú települőkből Vilmatér helység keletkezett, mely nevét Tajnayné szül. Jeszenszky Vilmától vette. Ezt a helységet 1883-ban Szajánnal egyesítették. 1855-ben árvíz pusztította el a község határát, 1873-ban pedig kolera dúlt itt, mely sok áldozatot követelt. Az 1885. és 1891. években körülbelül 1700-an vándoroltak ki a helységből.

A Nagy-Balogh-féle kastély

1894-ben Szajánnak már csaknem 3800 lakosa volt. Ekkorra már szűknek bizonyult a falu, ráadásul a báró Révaytól, az új földesúrtól bérelt földek adósságát sok-sok család nem tudta törleszteni, és megfosztották minden javától. Ekkor kezdődött Szaján lakosságának megfeleződése, és egyben két új település létesítése is. Előbb a mai Bácsgyulafalvára költözött el 1883-tól kezdve 220 családdal 1100 lélek, utána 1890-ben még egy érvágás érte Szajánt: 154 családdal mintegy 800-an települtek át Felső-Muzslyára. A falunak mintegy 1600 lakosa maradt.

1945 kora tavaszán megejtett vagyon- és lakosság-összeíráskor Szajánnak 602 háza és valamivel több mint 2000 lakosa volt. Az 1960-as évek derekától kezdődő elvándorlással ismét megfeleződött a lakosság száma.

A községbeli három úrilak közül az egyiket a Szamek család építtette 1893-ban, a másikat a Fehér család ugyancsak 1893-ban emeltette, a harmadik Nagy-Balogh-féle 1911-ben épült. A római katolikus templom Bonnaz Sándor csanádi püspök költségén, 1880–81-ben épült. – A Magyar Katolikus Lexikon 1810-et említ építésének dátumául. 1931-ben szentelték föl.^[4]

Történelmi települések

Szaján közelében feküdt a középkorban Sokhalom falu, melyre 1468-ban az Otvánteleki család nyert adománylevelet. E tájon feküdt továbbá Debelyhát falu is, melyet I. Ferdinánd király 1561 június 2-án több más, Csanád vármegyébe sorozott faluval együtt, Kerecsényi László gyulai kapitánynak adományozott. Emlékét a Debeli-háti puszta őrzi.

Temesfalva- Dragsina

Temesfalva (azelőtt Dragsina). A Temes-folyó mentén fekvő kisközség. Házainak száma 175, lakosaié 1019, a kik közül 327 a magyar, 665 a románajkú és nagyrészt róm. kath., gör.-kath. és gör.-keleti vallású. Postája, távírója és vasúti állomása Nagykövéres. A XV. században már románok lakták, a kik Brassó vármegye magaslatairól húzodtak le a Temesmellékére. 1453-ig királyi birtok volt, a mikor V. László király Hunyadi Jánosnak adományozta, a kit 1454-ben az aradi káptalan iktatott itt be. Mátyás király 1464-ben Temeshelyi Dési Péternek és Balothai Miklósnak adományozta. Később Corvin János birtokába került, a kinek révén 1514-1516-ban Brandenburgi György őrgróf bírta. Ekkor öt jobbágytelke volt. 1617-ben már puszta, melyet Bethlen Gábor vett zálogba. Ezután ismét románok szállották meg. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Dragschina alakban van megjelölve. 1807-ben a vallás- és tanulmányi alap birtokába ment át, mely jelenleg is a legnagyobb birtokosa. 1835-ben magyarok telepedtek ide és ők építették ki az eddig rendetlen fekvésű helységet. A gör.-keletieknek templomuk, a gör.-katholikusoknak kisebb imaházuk van itt. A Temes bal partján valami épületromnak az alapzatai láthatók. Eredete azonban ismeretlen. A községhez tartozik a közalapítványi uradalom pusztája, Fedlicska-majorja és Armara-majorja. Forrás: Reiszig Ede, Temes vármegye községei
Temesfalva Te (Buziásfürdő-NyÉNy, a Temes b. p. közelében) 1442: kenezius de Draxafalwa (Cs 2: 35). 1723-5: Dragschina (Mercy-térkép). 1808: Dragsina, Dragschina (46). 1888: » Buziási js (Je 299). 1913: Temesfalva Te vm Buziásfürdői js (Az). - 1909/19: Dragsina, D, L 896: r 561; m, n, szlovák (68). = Su 1: 209. 1442-1851. [32 C]
Forrás: Erdélyi helynévkönyv

Temesság

(románul Şag, németül  Dreispitz, korábban Schag) község Romániában  Temes megyében. 2004-ben az addig hozzátartozó Parác falu önálló községgé alakult.

 Temesvártól  10 km-re délre fekszik.

 1333-ban Oyczewsagi  néven említik először. A török korban vára volt, melyet 1552-ben Ali pasa foglalt el. 1791-ben németek telepedtek meg itt. 1910-ben 2124, többségben német lakosa volt, jelentős román és magyar kisebbséggel.

A trianoni békeszerződésig Temes vármegye Központi járásához tartozott. 1992-ben társközségével együtt 4006 lakosából 3060 román, 550 magyar, 233 német és 61 cigány volt.

Parácz

Parácz. A Temes-folyó mindkét partján fekvő nagyközség. Házainak száma 478, lakosaié 2739, a kik nagyrészt románajkúak és gör.-kel. vallásúak. Postája, távbeszélője és vasúti állomása helyben van. E tájon feküdt a középkorban Maráz helység, a melyről első ízben az 1332-37. évi pápai tizedjegyzékekben van említés. 1417-ben már városi kiváltságokat élvezett. Midőn 1456-ban Hunyadi János több más birtokkal együtt V. László királytól adományba kapta, már ismét csak falu volt, sőt 1478-ban puszta s a magvaszakadt Vitéz Péter birtoka, melyet Mátyás király Csáki Mihály királyi udvarnoknak adományozott A török hódoltság végén lakott hely volt. Az 1717. évi összeírásban már Paraz alakban találjuk, 84 házzal. Az 1761. évi hivatalos térképen kincstári altiszttartóság székhelyeként szerepel. 1821-ben a csanádi káptalan nyerte adományul. 1838-ban 124 1/8-ad egész jobbágytelket írtak benne össze. Jelenleg a csanádi székeskáptalannak és a Paráczi Bécsy-családnak van itt nagyobb birtoka. A róm. kath. templom 1909-ben, a gör.-kath. 1905-ben, a gör.-kel. románoké 1896-ban és a gör.-kel. szerbeké 1851-ben épült. Van itt gazdakör, tűzoltó- és lövész-egylet, dalegyesület, hitelszövetkezet és gőzmalom. A községhez tartoznak: Szentgellért-major, Bálint-, Beiszer-, Bősz-, Gedeon- és Ugorila-tanya, a József- és Paráczi-major. Az 1912. évi tavaszi árvíz a községben óriási károkat okozott.

Monostor

Monostor. A vingai járásban fekvő nagyközség. Házainak száma 369, lakosaié 1913, a kik között 460 a magyar, 239 német-, 992 román- és 362 szerbajkú és közöttük a róm. katholikusok és a gör.-keletiek vannak a legnagyobb számban. Postája és távírója Monostor, vasúti állomása Vinga. A XIV. században Arad vármegyéhez tartozott. 1285-ben a Csanád-nemzetség birtoka. Az 1332-35. évi. pápai tizedjegyzékben az aradi főesperesség plebániái között találjuk felsorolva. A XV. században már Temes vármegyéhez számították. 1454-ben és 1465-ben a Tariak birtoka. 1479-ben a király birtokában találjuk. 1598-ban Török István volt a földesura. Az 1717-iki összeírásban 38 házzal fordul elő a temesvári kerületben. Románajkú lakosai 1717 után jöttek ide. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen még lakott hely, az 1761. évi térképen azonban már pusztaként van megjelölve; de azért postaállomás volt. 1797-ben a Monostori Izdenczy-család nyerte adományul, mely 1883-ig volt itt birtokos. 1883-ban gróf Khuen Antalné szül. báró Izdenczy Angelika és gróf Woracziczky Henrikné szül. báró Izdenczy Karolina, 1894-ben gróf Woracziczkv Jánosné, szül. gróf Khuen Sabina, gróf Lodron Albertné, szül. gróf Khuen Angelika; továbbá gróf Woracziczky Henrikné voltak itt birtokosok. Jelenleg gróf Woracziczky János és Huba Miksa a legnagyobb birtokosai. A községbeli gör.-keleti román templom 1830-ban, a szerbeké 1897-ben épült és a róm. katholikusoknak imaházuk van itt, a báró Izdenczy-örökösök pedig szép családi sírkápolnát építtettek. Az itteni egyik kastélyt báró Izdenczy József 1834-ben, a másikat gróf Woracziczky Henrik 1891-ben építtette és mindakettő gróf Woracziczky Jánosé. A kastélyban érdekes levéltár és okiratgyűjtemény látható. Itt van báró Izdenczy András nagykövetnek a XVIII. század elejéről származó útleírása is, melyet akkor írt, mikor a portánál követségben járt. A lakosok két hitelszövetkezetet tartanak fenn. A gróf Woracziczky-féle uradalomban gőzmalom is van. A határban még a 80-as években régi monostor romjai voltak láthatók. A községhez tartozik: Antalmajor, Izdenczymajor, Lodron-, Kis- és Nagypuszta.

Gyüreg

Gyüreg (azelőtt Gyirok), Temesvártól délre eső nagyközség. Házainak száma 479, lakosaié 2361, akik leginkább románajkúak és görög-keleti vallásúak. Postája, távírója és vasúti állomása helyben van. A község a török hódoltság végszakában már fennállott. Az 1717. évi összeírásban Jurok alakban, a temesvári kerületben találjuk, 70 házzal. Az 1723-25. évi gróf Mercy-féle térképen Jurak, az 1783. évi térképen Diurak alakban találjuk megjelölve. 1848-ig a kamara volt a földesura. A görög-keleti templom 1759-ben épült. A lakosok hitelszövetkezetet és mértékletességi egyesületet tartanak fenn. A községbeli téglagyár a Burghardt és Becker cégé. Ide tartozik a Besenyei- és a Kincstári puszta.
Forrás: Reiszig Ede, Temes vármegye községei
Gyirok, nagyközség Temes vármegye központi járásában, (1891) 2022 oláh lakossal.
Forrás: Pallas Nagy Lexikon
Gyorok, Gyureg/Giroc/Girok, oláh falu, Temes vármegyében, Temesvárhoz délre 1 mfld: 2400 n. e. óhitű lak., s imaházzal. Róna határa első osztálybeli, s főleg tiszta búzát és kukoricát terem. Kiterjed 6239 holdra, melyből szántó 2244 h., legelő 338 h., erdő 1074 h., kaszáló 758 hold. Ebből majorsági föld 965 hold 30 négyszögöl. Bírja a királyi kincstár.
Forrás: Magyarország Geográfiai Szótára
Gyüreg Te (Temesvár-D hrs) 1371-2: Gyrug (DocVal 242). 1717: Jurok, 1785: Diurak (Borovszky: Temes 48). 1808: Gyürök (65). 1851: Gyirok, Te vm, 2400 n. e. óhitű lak., s imaházzal. Róna határa első osztálybeli, ... Kiterjed 6239 holdra, ... Bírja a királyi kincstár (Fé 2: 67). 1888: Gyirok Te Központi js (Je 354). 1913: Gyüreg Te vm (Az). - 1909/19: Ghiroc, Gyirok, L 2215: r 1979; n, m, zs (81). > Giroc = Su 1: 262. 1371-1851. [31 D]
Forrás: Erdélyi helynévkönyv