(forrás: A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1974/75-2 Bálint
Sándor:A szögedi nemzet)
A szegedi nagytáj népesedéstörténetének, népéletének
különleges, nagyjelentőségű kezdeményei — a tanyavilág kibontakozása mellett —
a dohány terjedésével függenek össze. Más vonatkozásban szólunk a
dohánynövénynek a szegedi tájon való gyökérveréséről, villámgyors fejlődéséről
és nagy híréről. Itt azokra a hatalmas erőfeszítésekre mutatunk rá, amelyeknek
gyümölcse a letarolt dél-alföldi táj nem jelentéktelen részének, főleg a
feketeföldeknek éppen vállalkozó kedvű szegedi dohánykertészektől való
megszállása, benépesítése. Ez a szapora, szegénységben is törhetetlenül szívós
és élelmes nép messze, Szeged Ősi határán túl nagy társadalmi, sőt — merjük
mondani — nemzeti feladatot teljesített. Nem részesült felső támogatásban,
keményen meg kellett dolgoznia, nagy emberi áldozatokat hozott ennek a paraszti
honfoglalásnak érdekében. A török kiűzése után Csongrád megye — Szeged földjét
és az újonnan elhatárolt jászkun kerületet kivéve — kamarabirtok volt, amelynek
legnagyobb része adományként később a Károlyiak (1721), illetőleg az Erdődyek
(1733) kezére került. Az Erdődyeké volt a Mindszent—algyevi uradalom,
amelyet a hozzátartozó pusztákkal, így Sövényházával együtt 1766—1773
között Szeged szabad királyi város is bérbevett Erdődy Kristóftól. Már itt
megemlítjük, hogy ezt az uradalmat később, 1803—1945 között az Őrgróf
Pallavicini-család birtokolta. A Város már a XVIII. század elején a királyi
kamarától bérbevette Sövényháza, Dóc, Sörkéd pusztákat évi 110
forintért, majd Tömösváry János szegedi főbíró nemesi birtokul Anyás pusztát
kapta meg, de hamarosan (1722) elhalálozott. Utódot nem hagyott hátra. Birtokát
alapítványul a szegedi ispotályra és az alsóvárosi barátokra hagyta,
végrendeletét azonban a kamara nem ismerte el jogszerűnek. Nyilvánvaló, hogy a
tanács és a főbíró Szeged szaporodó zsellérnépének akart e pusztával
megélhetési lehetőségeket biztosítani.128 A kirajzott bérlő nép egyrésze a hagyományos
állattenyésztéssel foglalkozott, hiszen lóra a szállításban is szükség volt.
Másrészt dohányt termelt, amelyet Szegeden a víziút birtokában kitűnően
lehetett értékesíteni. Sajátos, de érthető módon e dohánykertészeknek még
sokáig Szeged volt az állandó lakóhelyük. Ott állott a házuk, ott adóztak. így
49 sövényházi kertész közül 40 neve mellett ez olvasható: domicilium habet
Szögedini, vagyis a háza Szögedében van (1758).129 Később az
anyavárossal való kapcsolatok lassan meglazulnak, és e kertészek, gányók állandó
lakóhelye most már ott lesz a valamikor török jövevényszóval, bosztán néven
emlegetett kertészetek mellett. Az intenzív dohánykultúra megköveteli a
helybenlakást. Ezt a hosszú bérletidő is lehetővé teszi. A szomszédos,
legtöbbször össze is dolgozó gányóházak kis csoportjának, együttesének furbic
a neve, amely városi eredetű szó, háztömböt jelent. A megosztás — éppen
úgy, mint később a tanyatelepüléseknél — leginkább örökösödésnél, jussolásnál
következett be. Ezért van, hogy egyes családok végig, napjainkig városiak
maradnak, ágazataik azonban behálózzák a Délvidéket, a későbbi tanyavilágot,
meg az ezekből képződött új falukat. Nyilvánvalóan elo is készítik egymás
számára az elvándorlást, letelepedést. Takács Lajos értékes levéltéri
kutatásaiból tudjuk, hogy e pusztákra települő, főleg felsővárosi nép sokáig
élte még ezt a kétlaki életet: jószágot tartott, dohányt termesztett. „A
kertészségek — fejtegeti találóan130 — elsősorban a dohánytermesz- tésre rendezkedtek be,
és bár emellett igyekeztek az egyes családok kis gazdaságokat is kialakítani,
még sokban a környezetükre szorultak. így megtelepedésük után is eljártak
idegenbe aratni, időszakos mezőgazdasági munkát végezni, különösen akkor, ha a
dohányt valami elemi csapás érte, vagy az ára nagyon leesett. De tartották a
kapcsolatot a várossal, elsősorban Szegeddel is, ahová rendesen a kész
dohányokat szállították. A régi telephellyel való kapcsolat tehát később is
megmaradt, amikor dohánymunkájuk helyén ütötték föl állandó tanyájukat. Most
már nem Szegedről vagy a szegedi földekről, hol a mezőgazdasági vagy egyéb
munkát végezték,, jártak át az allodiális bérföldekre idényenként, hanem a
munkahelyen telepedtek meg állandóra. Mégis e telephely, a kerteszség részben a
művelt föld kimerülése folytán, részben pedig allodiális jellege miatt, nem
biztosíthatott huzamos helybenmaradást, különösen nem olyant, mint az
örökföldön keletkezett tanyák, melyek lakóinak állandó, biztos tulajdonukká
váltak." Láttuk, hogy gányóink telepítését még Tömösváry János
kezdeményezte. Ez a későbbi birtokosok, bérlők alatt is folytatódott, sőt
amikor a Város bérelte, csak fokozódott. Takács Lajos levéltári kutatásaiból
azt is tudjuk, hogy 1758-ban kilenc kertészséget írtak össze a latifundium
határában. Ezek: Algyő, Mindszent, Kendörös, Kovázd, Fark, Sövényháza,
Sörkéd, Anyás, a kilencedik, Sámson nem ebbe az összefüggésbe
tartozik. Ezekhez 1763/64-ben Felgyő, Dóc, Szaporhögy, Sörkéd-temető, 1765/66-ban
Tömörkény, Baks, 1768/69-ben Elles, Várhát, Sörkéd-Rákos, 1769/70-
ben Hatrongyos, 1771 /72-ben Dód szél, Kűtörés, Përcsora, 1777/78-ban
többek között még Pusztaször, Nagypërcsora, 1781/82-ben még Hoccsa (Takácsnál
tévesen: Hota), Roma, Körösztúr csatlakozott. A horgosi Kárász uradalom:
Horgos, Szentpétör, Budzsák (1777/78) dohánykertészei szegedi,
alsóvárosi eredetűek, hasonlóképpen a szabadkai határhoz tartozó Ludaspuszta
gányói is.131 Palugyay Imre 132
a múlt század derekán a
Pallavicini-uradalom dohánykertészetei közül a következőket nevezi meg: Tóhajlat,
Kispusztaszer, Anyás, Dongér, Baks, Bánom, Hantház, Homok, Dóc, Sövényháza.
128 Takáts S., A dohány elterjedése és az első dohánymonopólium
hazánkban. MGSz 1898; Kitűnő néprajzi orientációjú modern monográfia Takács
L., A dohánytermesztés.; Reizner /., A Mindszent—algyői uradalom
történetéből. MGSz 1895.
129 Takács L., 57
130 Vő., 60. 130
131 IványiL, Szabadka története II, 136.
132 Palugyay L,
IV, 464—484. 9;- 131
Társadalmi állapotukat Takács összefoglalóan ilyennek
jellemzi: „sem jobbágyok, sem zsellérek nem voltak, hanem a szabad mezővárosok
polgárai, akik a nagy pusztaságokban kedvező bérföldekhez jutottak, és azon
önálló, szabad gazdálkodást folytattak. Ez a társadalmi és gazdasági
kötetlenség volt itt is az egyik föltétele, hasonlóan az ország több híres
dohánytermesztő helyéhez, az új kapásnövény, a dohány sikeres
termesztésének." A Pallavicini-birtok allodizációja, majorsággá szervezése
a múlt század legelején következett be, ami súlyosan érintette a kertészek
szabadabb gazdálkodását. Elvette tőlük a legelőket, fokozottan igénybevette
munkaidejüket is. Szerintünk e változásnak nagy része van kertészeink távolabbi
vidékekre, még meghódítandó földterületekre vándorlásában, ahol ennélfogva az
uraság kedvükbe jár, és egyelőre ott még nagyobb a munkaszabadságuk. Ehhez az
újabb hódításhoz a napóleoni háborúk nagy dohánykonjunktúrája is hozzájárult.
Mindezeknek a kertészségeknek népe — más forrásokból és nyelvjárási
sajátságokból is igazolhatóan — szinte teljes egészében szegedi eredetű. Takács
megállapítása szerint a Tisza jobb partján 1758-ban 82, 1781-ben pedig már 625
adózót írtak össze. Jelentős részük sokáig Szegeden rótta le e fejadót, tehát
még otthonuk volt az anyavárosban. Említettük már, hogy 1758-ban 49 sövényházi
kertész közül még 40 rendelkezik szegedi lakóhellyel. A kapcsolatok az idők
folyamán természetesen meglazulnak, hiszen a mind intenzívebbé váló
dohányművelés helybenlakást igényel. A kettó's lakás nyilván örökösödés
következtében is megszűnik, de a rokonsági szálak továbbra is sokáig összefűzik
a család szétvált tagjait. И Takács helyesen hangsúlyozza azt is, hogy a gányók
kiválóan értenek a jószágtartáshoz is. Ezt a kertészségeket övező puszták még
hosszú ideig lehetővé teszik. Már Reizner János régebbi kutatásaiból133 ismeretes,
hogy e, leginkább sövényházi összefoglaló néven emlegetett kertészségek
hatalmas jövedelmet hajtottak az uradalomnak. 1791-ben itt 254 jobbára szegedi
származású kertész volt, akik „a dohánytermelést a maguk javára űzték, és az
uraságnak árendát, nevezetesen az idézett évben is 4622 forint 90 krajcár
bérösszeget" kellett fizetniök. Termésüket Szegeden Deanovics Pál
nagykereskedőnél értékesítették. Pallavicini őrgrófné az árendát tetemesen
leszállította, de a dohánytermelés 1/8 vagy 1/9 része őt illette. Az
uradalomnak 1805-ben 5242 font dohánytermése volt, viszont 1836-ban Szegeden
Sina, Monaszterly Illés és Wodianer Sámuel már 225,914 font dohányt vásárolt az
uradalomtól. A termelés később még nagyobb arányokat öltött." Gányóink
híre a Bánátba is eljutott, ahova kedvezőbb föltételek mellett sokan
áttelepültek. Erről Vedres István így emlékezik134 meg :
Dohány! mellyet nem rég Lakosim művelnek,
Érette Bátskába, Bánátba költöznek,
Mennek Tisza mentén fölfelé Pusztákra,
Mint a meg tölt kasbul a raj más határra,
Nevezetes ága kereskedésemnek,
Száz, s több ezer mázsát adok idegennek,
Mellyet tőlem hordnak meszsze
Tengerekre, Vízenn, és szárazonn idegen Földekre,
Nints hátra-maradás : két ezer szerszámok
Nálam ki-állanak, másra nem is várok.
A szabadságharc után dohánykertészeinkre szomorú sors
virradt, mert a jobbágyfelszabadítás emberi vívmányait rájuk nem
vonatkoztatták. A földesurak szerint ők csak bérlők voltak, nem pedig
jobbágyok. A Pallavicini-uradalom kertészei hamarosan felismerték, hogy a
rövidebbet húzzák, ezért jogaik védelmére szervezkedni kezdtek. Maguk a
hatóságok is elismerik, hogy az uradalom „törvényes szín alatt úgy
összelancszemezi alárendeltjeit, hogy végre tűzhely és tető nélküli vándorlásra
kell magokat elszánniok, vagy — nints más menekvés, — mindent megtenni a jövő
gyümöltsnek minden reménye nélkül." Palásthy József, a
Pallavicini-uradalom gyűlölt: később népítélettel megölt, balladában135 is megénekelt
jószágkormányzója elhatározta (1851) a hitbizomány területén lévő ganyófaluk,
kertészségek megszüntetését. „A negyvennyolcas törvény — summázza136 öregek
elmondása után Tömörkény István — a jobbágyokat felszabadította. És úgy volt,
hogy azoknak bizonyos földeket át kell majd engedni, amin eddig is éltek. Ez a
rendes jobbágysággal meg is történt, annak joga volt hozzá. De nem volt joga a
szerződéses telepeknek. Hogy az akkori magyar nyelven beszéljünk : a contractualisták
nem urbariálison voltak, hanem allodialison. A kormányzó mégis attól tartott,
hogy ezek is követelőzni fognak. Hogy ezt a bajt elkerülje, fölosz- 2
lattá a dohánytermesztő telepes községeket. S azoknak, akik már félig-meddig
gazdaembereknek hitték magukat, tova kellett menni. A hajlék lemaradt a fejük
fölül, csak a vándorbot maradt meg." Takács Lajos jegyezte föl egy ányási
asszony visszaemlékezését : „Palásthy emberei horgot dobtak a tetőre, ökrökhöz
kötötték és lehúzatták. Bent feküdt a gyerekkel az asszony, sült a kenyér.
Hiába. Volt olyan ház, ahol lakodalmat tartottak. Annak sem kegyelmeztek.
Szétszóródásuk, elkallódásuk — írja137 helyesen Takács — paraszti-polgári fejlődésünk nagy
tragédiája volt." A földönfutó nép széthullott. Nagyobb számmal Kömpöc pusztán
és Magyarszentmihály faluban138 húzódott meg.
133 Reizner J.,
Mindszent—Algyő.
134 Vedres I., Tanátsház. 19.
135 A róla
született balladáról a folklór-fejezetben szólunk.
136 Tömörkény
L, Új bor idején. 190. 13
137 Takács L., 135.
138 Reizner J.,
Szeged és Délmagyar ország. 13.
Ehhez a válsághoz járultak még a monopóliumra való
áttérés zökkenői is, ami azonban a szegedi paprikakultúra páratlanul gyors
föllendülését teszi másfelől lehetővé. A Temesközben is voltak hasonló esetek.
Földesúri Sokan Mindszentre települve kubikosok lettek. így szűnt meg
átmenetileg Sövényháza, Hantháza, Hatrongyos, Kűtörés, Pitricsom, meg több más.
További, de már nem egészen gányó sorsukról Sövényháza önálló jellemzésénél
szólunk.önkényből szűntek meg a szegediektől benépesített Lőrincfalva, népiesen
Terján, továbbá Imretelek, Firigyháza gányófaluk. Mindezekről a települési
viszonyok, kirajzások jellemzésénél bővebben is szólunk. A szegedi nagytájon
Sövényháza, Algyő, Csany meg a többiek mellett, jelentős dohánytermesztése volt
a szőregi uradalomnak (Szőreg, Szentiván, Gyála) amelyet átmenetileg
Szeged bérelt, továbbá a Városhoz tartozó Tápé falunak, de Röszke,
Szentmihálytelek kertészségeinek is. Mindezeknek népe — Tápé kivételével —
leginkább Alsóvárosról vándorolt ki. Nen volt ismeretlen a ledolgozás sem. Az újkígyósi
feleskertészök feléből művelték meg jógazdák, özvegyasszonyok
dohányföldjét. A gazdánál ráadásul még részből kellett aratniok, a
kukoricaföldet pedig harmadából megmunkálniuk. Ismeretes, hogy az ősi magyar
nevén Temesköz, később Bánát, régiesen Bánátus néven
emlegetett Maros—Tisza—Duna köze csak 1716-ban szabadult föl a török uralom
alól. Addig az országhatárt a tiszai és marosi határőrség szerb granicsárjai
védelmezték, és Szeged vára katonai erősség gyanánt fogta őket össze. Ennek
jelentősége azonban most már megszűnik, Szeged elveszti hadi fontosságát.
Pétervárad és Temesvár lép a helyére. A terület új szerzeménynek számít, és
Temesvár székhellyel Temeswarer Bánat néven közvetlenül Bécs irányítása
alá tartozik. Claudius Florimund Mercy egyébként nagyvonalú, de
magyarellenes katonai kormányzósága alatt megindul a táj újjánépesítése.139 Gondosan
ügyeltek arra, hogy a megfogyatkozott félhold közvetlen szomszédságába magyarok
ne kerüljenek, nehogy a Rákóczi-emigráció építhessen rájuk. „Veszedelmes volna
— mondja (1755) Bartenstein udvari tanácsos — a monarchia határszélein
elégedetlen elemeket lakni engedni, mert a forradalmak, melyek az uralkodóházat
Báthory, Bocskay, Bethlen Gábor,
Rákóczi György és Thököly alatt rémítgették, könnyen megismétlődhetnének."
Mindenki letelepedhetett ezen a néptelen földön, csak a magyar nem. Főleg a
szerbek és németek részesültek különleges kiváltságokban és kezdeményekben.
Szentkláray forrásértékű kutatásaiból tudjuk, hogy a német falukat az 1772. évi
Impopulations Haupt Instruktion jól átgondolt szabályai szerint építették.140 Ezek
értelmében csak elegendőképpen emelkedett magaslaton, és mintegy 18—20 öl
széles fo- és 6—8 öl széles mellékutcákkal volt szabad falut építeni. Egy egész
háztelket 75—100 öl hosszúra és 12—15 öl szélesre hagytak. A házakat
homlokzattal kifelé úgy építették, hogy a telek utcai oldalának egyik sarkában
álljanak. Megfelelt ez a szépészeti és egyszersmind az arányossági szempontnak.
A tűzveszély elhárítása céljából is hasznos volt, mert így minden lakóház 9
ölnyi távolságra esett a szomszédos házaktól. Istállókat, pajtákat nem volt
szabad az udvaron keresztbe építeni, hanem folytatólagosan a lakóház hosszában.
A falu közepére állították az iskolát, és egy tágas vendéglőt. Az iskola
közfalak nélkül, nagy teremmel volt ellátva. Amíg a községi templom föl nem
épült, istentiszteletet tartottak benne. A község ezen két főépülete, az iskola
és a nagyvendéglő körül csoportosítottak 10—12 parasztházat. Ezeket régi német
telepítvényesek kapták, akik tanáccsal látták el az újabb jövevényeket. Minden
falu tervszerűleg középről kifelé épült, s az egymás után érkező gyarmatosok
mindaddig nagyították, amíg a tervrajzban megszabott terjedelem és lélekszám el
nem éretett. Emelte e német faluk szépségét az utcák és kertek dús befásítása
is. Minden gazda köteles volt háza elejét és kertjét az éghajlatnak megfelelő
gyümölcs- és egyéb könnyen tenyésző lombos fákkal sűrűn beültetni, és a fákat
lelkiismeretes gonddal ápolni." „Nem is lát — írja141 egy
ismeretlen utazó — az ember Magyarországon olyan szép és rendesen épült
falukat, mint a Bánátusban a német colonisták falui." Ezek a telepítési
elvek célszerűnek bizonyulván, hatottak a későbbi bánáti magyar faluképekre is.
A magyarság letelepedésére csak akkor kerül sor, amikor a Bánát katonai
kormányzását Mária Terézia megszünteti (1779) és visszaállítja rajta a régi
magyar közigazgatási rendszert: Torontál, Temes, Krassó-Szörény vármegyét.
Ekkorra azonban a táj modern néprajzi képe főleg szerbek, románok, németek,
továbbá bolgárok, franciák, szlovákok, csehek, horvátok, sőt spanyolok142 betelepedésével
kialakult, az északabbról ide áramló magyarság már csak kisebbségként
kereshetett itt új életet. Jellemző, hogy Bácska magyarsága inkább Dunántúlról,
illetőleg palóc vidékről és Jászságból jött. Szegediek a XVIII. század folyamán
szórványosan telepedtek meg a Tisza mentén : Magyarkanizsán, Zentán, Adán, de
főleg Óbecsén, továbbá Szabadkán, így a vízenjárók, éspedig hajósok, faragók,
halászok, továbbá mesteremberek.
Hamarosan, egy-két emberöltő múlva azonban már beolvadnak a többség ö-zo magyar
közösségébe. Mindez még alapos levéltári vizsgálatra vár. Ezzel szemben a
Temesköz, vagyis Bánát magyar népe túlnyomóan a szegedi tájról rajzott ki,
nagyjából 1779—1848 között. A bánáti föld ui. még mindig elég néptelen volt, a
kamarai igazgatás nem tudott vele boldogulni, nem jövedelmezett.
139 Szentkláray
J., Mercy kormányzata a Temesi
Bánságban. Budapest 1909.
140 Szentkláray
J., Száz év Délmagyarország
történetéből 438. A telepítésekhez még Vass P.. A gyarmatosító Szeged.
Szeged 1879; Reizner /., Szeged és Délmagyarország. Szeged 1894; Szentkláray
J., A csanádegyházmegyei plébániák története. Temesvár 1898; Uő., Schematismus
cleri dioecesis Csanadiensis pro anno jubilari MDCCCC. Temesvárini, 1900; Csernovics
D., A délmagyarországi kincstári birtokok és telepes közösségek múltja és
jelene. Arad 1913; Bodor A. A délmagyarországi telepítések története és
hatása a mai közállapotokra. Budapest 1914; Banner J., Szegedi
telepítések Délmagyarországon. Földrajzi Közi. 1922; Legújabban Gyimesi S., A
telepítvényes falvak „felszabadulása". In: Szabó L, A parasztság a
kapitalizmus korában. 18^3—1914. Bp. 1965, 154—206. Számos utalás a mieinkre
is.
141 Egy néhány
hazai utazások leírása. Bécs 1796.
142 Baráti L., A becskereki spanyol telep. Tört. és Rég. Ért. Temesvár
1892. 134
Ezen a helyzeten változtatni kellett. Ezért II. József
mindjárt uralkodása legelején elrendelte a volt bánáti kamarabirtokok
elárverezését. A kisebbek Temesvárott, a nagyobbak Bécsben kerültek eladásra.
Az árverésen mindenki, még külföldi is résztvehetett, ha az örökös tartományok
valamelyikében letelepedett. József a Bánátot archimedesi pontnak tekintette,
mellyel kifordíthatja sarkaiból a magyar nemesség kizárólagos birtokjogát. A
gazdag idegenek azonban nem tartották az itteni viszonyokat szilárdaknak, kezdetben
a magyar nemesség sem vásárolt. így aztán inkább csak meggazdagodott örmény,
szerb és görög kereskedők jelentkeztek vevőnek. Az árverés egészében nem volt
helyes és célravezető, ezért az udvar később a törvényes adományozás útjára
lépett. Ferenc király alatt, már 1792-ben kidolgozták a további eljárás
körvonalait.143 A bennünket itt közelről érintő bánáti tájra nézve úgy
döntöttek, hogy lehetőleg minél több birtokot kell eladományozni. Megindultak a
napóleoni háborúk: szüksége volt a kincstárnak pénzre, de a mezőgazdasági
termelés fokozására is. Nem ránk tartozik a most következő telepítési folyamat
történetének részletezése, a lényeges mozzanatokat már feltárták. Elég legyen
itt annyi, hogy a temesi kerületben a magyar kamara 95 helységet és 3 prédiumot
jelölt ki eladásra. Ezeken az évszázadok óta pihent földeken — ösztönözve a
háborús konjunktúráktól is — magas színvonalú allodiális gazdálkodás indul meg,
amelynek eszmei kialakításában többek között a szegedi Vedres István is
eredményesen vett részt.144 A jobbágyrendszer itt a nagy munkaerőhiány miatt sem
állítható már vissza, így a mi idevándorolt szegedi dohánykertészeink sem
jobbágyok, hanem szerződéses viszonyban állanak az urasággal. Láttuk azonban,
hogy ami az első időkben kedvezőnek látszott, az a szabadságharc
jobbágyfelszabadító vívmányai után itt is kegyetlenül megbosszulta magát : a
törvényt nem vonatkoztatták rájuk. így aztán megmaradtak bérlői, sőt béresi
állapotban. Sanyarú sorsukról Kálmány Lajos többször megemlékezik, és kiáll
érettük. A következőkben kísérletet teszünk a temesközi magyarság, elsősorban a
mi Szegedről kirajzott népünk néprajzi jellemzésére. Máig klasszikus forrásunk
Kálmány Lajos gyűjtése, amelyhez voltaképpen csak a magunk rövid néhány napos
megfigyeléseit (1965) adhatjuk hozzá. Kálmány volt az, aki — Szentkláray JenŐ
történeti kutatásaitól is ihletve — először dokumentálta, tudatosította, és
vitte bele a tudományos köztudatba, hogy a Temesköz magyar népe közvetlenül
vagy közvetve, majdnem egészében Szegedről rajzott ki. Az ő kutatásaiban
villant föl először a szegedi nagytájnak, mint sajátos etnikai egységnek
követelménye, körvonalazott valósága. Mint a maga művéről mondja :145 „tudtommal ez
az első eset, hogy meghatározható magyar törzsökről más tájékra hajtott nép-ágat
részletesen ismertetünk." Életművét és küzdelmeit méltatva, már Dégh Linda
helyesen hangsúlyozza146 azt is,
hogy Kálmány „látta azt, hogy a Szegedről kivándorló nép új hazát keresve, csak
úgy tudott letelepedni, hogy a kincstári birtokokat vásárló feudális urak
kisebb jellegű magántelepítése révén létrehozott falukba húzódott. A maga
korában azt látta, hogy az uraság a kapitalizmus gyorsabb iramú fejló'dése
során, míg előzőleg meghosszabbítva a jobbágyi állapotot, bérló'i viszonyban
megtartotta az abszolút függőséget, később egyik községet a másik után
pusztítja el." „Kálmány — folytatja Dégh Linda — nem az idillikus
parasztot, a romantikus parasztideált látja, amit kortasai, hanem azt a komor
képet, amit tapasztal, és amit a népköltés hangja is elétár: a parasztság útját
a pusztulás felé." Mindenesetre ez a komor fölismerés csak még nagyobb
erővel ösztönzi Kálmányt a minél kimerítőbb dokumentációra, de a népéért való
helytállásra is. Kálmány kirajzott népünk települési képét tanulmányozva úgy
találja, hogy Bánát soknépű világában azért tudott a lábán megállani, mert
szoros kapocsban, láncszerűen nyomult előre. Olyan helyre nem telepedett le,
ahol teljesen elszigetelődött volna magyar véreitől. „Szeged volt a forrás —
írja 1880 tájáról visszatekintve —, melynek népéből erejét megújította. Szeged
volt menedékhelye, ha a veszedelem távozásra kényszerítette: Szeged bölcsője,
fenntartója ez ... áradatnak." Sajnos, Tömörkény csak epizódszerűen,
ásatásokon megfordulva utal147 temesközi véreinkre : „Mily érdekes az néha, ha kint
jár az ember Torontálban, s valami kis magyar telepre vetődik, amelyben a mi
véreink, kivándorlottaink laknak. Akik bár már harmadik nemzedékrendben élnek
is oda alá, de még mindig tartják a rokonságot a városhoz. Hej, azt az örömet!
Olyant soha máshol nem lehet látni és tapasztalni. A féllovas parasztkocsi
[ezen érkezett Tömörkény a körükbe] nem nagy parádé, láttára mégis mily különös
gyönyörűségek támadnak kedves elhagyottaink szívében. És az első kérdések után,
hogy hát maga csakugyan a Városból való, hogy hát hogy vannak a
Városban. Ejnye, de régön nem voltunk otthon, az utána következő kérdés
mindjárt az: ugyan mekkora adót szöd most a Város a néptül, azután amit szöd,
visszafordítja-e a népre?" Kálmány megerősíti — más vonatkozásban mi is
elemezzük —, hogy e kirajzások ösztönző oka: az önellátó szegedi nagycsalád az
árutermelés következtében fölbomlott, és így a fiatal házasok is a maguk
erejéből kénytelenek, de kívánkoznak is önálló életet teremteni, hiszen a
bérleményt az elsőszülött fiúgyermek örökölte.148 Meg kell azonban említenünk,
hogy a nagycsalád kötött világa már az új lakóhelyen is kisebb-nagyobb
mértékben, hosszabb-rövidebb ideig, elsősorban egzisztenciális kényszerűségek
miatt tartotta magát. Erről öreg szajániaktól hallottunk, de Majláthfalván még
századunk elején sem volt ritka eset, hogy „az apa együtt lakik és dolgozik öt
feleséges fiával, úgy, hogy a közös háztartásnak és birtokkezelésnek jóformán
korlátlan irányítója az apa." Bármennyire is fájó, ki kell mondanunk, hogy
Kálmány Lajoson kívül sem a Város hatósága, sem társadalma nem viselte szívén
annak idejében Temesközbe szakadt népünk sorsát.
143 Nagy L, A magyar kamarai birtokok értékesítése a napóleoni
háborúk idején. Budapest 1930.
144 Vedres /., Étschka kisded rajzolatja. Nemzeti Gazda 1815.
145 Kálmány II, V.
146 Kálmány Lajos
Népköltészeti Hagyatéka 1,110.
149 147 Tömörkény I., Barlanglakók
397.
148 Paládi
Kovács A., Az anyagi kultúra alakulása
néhány délalföldi (bánsági) magyar faluban. Népi kultúra — népi társadalom VII,
291.
Teljesen magára hagyta. Talán nem merte érdekükben a
vármegyei magyar kiskirályok ellenében a kesztyűt fölvenni. Amíg a magyarosítás
veszélyes illúzióiért tíznél több középiskolai internátus működött Szegeden, a
lelkünkből lelkedzett temesközi és tanyai népünk fiainak számára még csak egy
árva alapítvány sem volt. 149
A szegedi dohánykertészek lehetőleg időbeli sorrendben
fölsorolva, puszta magukban vagy más népekkel, népelemekkel összefogva a
következő Csongrád, Torontál, Temes, Csanád, Békés, Arad megyei, bácskai
birtokokra, illetőleg helységekbe települtek : Szőreg (1712, 1785), Kiszombor
(1712), Makó (1712, de nyilván már előbb is), Deszk (1712?
1801), Sövényháza (1720 táján), Mindszent (1720 táján, halászként
talán már előbb is), Földeák (1729?), Röszke (1740 táján), Ludas
(1740 táján), Százegyháza (1743, később feloszlik), Mártély (1758),
Majdan (1770), Rabé (1773), Béba (1773), Pusztakeresztúr
(1773), Torda (1776), Kisorosz (1776), Budzsák (1776,
a múlt század legelején fö\osz\ik),Nagykikinda (1776 táján), Klárqfalva
(1777), Térvár (1777), Újszentiván (1777), Csanytelek (1777),
Törökkanizsa és Jozefova (1780 táján), Monostor (1782),
Cra&ű (1782), Morotva (1782, de 1832-ben föloszlik), Гё/уаи (1783), Ószentiván
(1783), GJŰ/Ű (1783), Ráckörösztúr (1783), Bakóvár (1783),
Padé? (1784), Lukácsfalva (1785), Vërbica (1785), Kissziget П785,
a szabadságharc alatt elpusztul), Verbovicasziget (1785, a szabadságharc
alatt elpusztul), Töröktopolya (1790), Ótelek (1793 táján), Cmy;ű
(1794), ^eoí/ra (1795), Magyarszentmihály (1796), 7ö7?a (1797), Porány
(a XVIII. század legvégén), C'érnabara (1800 táján), Lé?/e (1800
táján), Tiszaszentmiklós (1803), Magyarszentmarton (1806), Száján
(1806), Vödrösháza (1808, később föloszlik), Jázova (1810), Hodics
(1810), Bégaszentgyörgy (1810), Újkígyós (1815), Akács (1817),
Kisiratos (1818), Majláthfalva (1819), Albertfalva (1819,
de már 1825-ben föloszlik), Kirigyháza (1820, később föloszlik), Oroszlámos
(1820), Törökbecse (1820), Vrányova (1820), Dézsánfalva (1821),
Л/?яш (1821), Sog (1821 után), Imretelek (1825, de 1870 táján
föloszlik), Udvarnok (1825), Ferencszállás (1830), Szentmihálytelek
(1830 táján), Battyánháza (1838), Tiszahögyös (1838), Tamásfalva
(1840), Pusztaföldvár (1841), Dombiratos (1841), Г/у/я/и
(1842), Kübekháza (1843), Zimándköz (1843), Keglevichháza (1844),
Urményháza (1844), Sasülés (1848 után), Ötvösd (1869), Józsefszállás
(1869), Bácsgyulafalva (1883), Simonyifalva (1883), Felsőmuzslya
(1890). Kisebb szegedi magyar elemeket emlegetnek még Neuzina, Zichy
falva, Klopódia, Udvarszállás bánáti, Dezsőháza Arad megyei
falukban, amelyek így még tisztázásra várnak. Ezenkívül a kutatás bizonyára még
más helységek lakosságáról is ki fogja mutatni, hogy egészében vagy részben
szegediek telepítették be. Az adatszerű bizonyításra az egyes helységek
ismertetésénél kerül sor. A telepítők vagy az új földesurak (Torda,
Csóka, Száján, Kisorosz, Tiszaszentmiklós, Törökkanizsa, Terján, Lukácsfalva,
Tamásfalva, Újkígyós, Deszk stb.), vagy Szeged városa (Kistelek,
Újszeged, szőreg, Szentiván, Rabé, Röszke, Szentmihálytelek stb.), esetleg maga
a a kamara, vagyis a magyar kincstár (Magyarszentmárton, Majláthfalva,
Dézsánfalva, Apáca, Kisiratos, Dombiratos, Ótelek, Kübekháza,. Gyulafalva
stb.). E folyamatokat a kutatás lényegükben, de inkább csak körvonalaikban már
föltárta. Az egyes helységek jellemzésénél olykor visszatérünk hozzájuk.
Szükséges azonban még a múlt század derekának megújuló kamarai telepítéseiről,
majd az Überland és gewehrscheinista földkről szólanunk. A
kincstári birtokokon — fejtegeti Csernovics150
Diodor — V. Ferdinánd idejéban a
dohánytermelés is kezdett föllendülni. Az udvari kamara birtokokat kamarai
igazgatóságokra, ezeket meg kamarai tiszttartóságokra osztotta. A birtokokat
bérlő társaságoknak adták, majd ezek 8—18 katasztrális hold részeket adtak
egyes »családoknak haszonbérbe. Az így támadt kincstári dohánykertészségek
100—200 családból tevődtek össze, és legtöbbször a kincstár előzetes
megkérdezése nélkül községekké alakultak. „A haszonbérlő dohánykertészek
kötelezve voltak bizonyos földterületen dohányt termelni, és a dohány felét
ingyen, másik felét megszabott árban a kincstárnak átadni." A bérlő
társaságok gondoskodtak földről az iskola, templom, pap, jegyző számára is. A
kincstár kamattalan pénzelőleggel, épületfával, dohánykukával is támogatta
Őket. Az 1873. évi XX. törvénycikk kimondja az addig haszonbérelt kincstári
birtokoknak törlesztéssel való eladását. Az überland, másként überlandialis
föld151 voltaképpen maradványföld volt : művelésre eredetileg
alkalmatlan terület, amely csak gondos munkával vált termővé. A bánáti urasági
földek telkesítése után fennmaradt földeket az uraság tetszése szerint bérbe
adhatta. Ezekre szegedi dohánykertészek is települtek. Különleges föltételek és
körülmények között születtek a XVIII. század folyamán a bánáti katonai
kormányzóság területén a gewehrscheinista, gewehrnista, vagyis határőr
faluk (Újszeged, Térvár, Majdan), még a vármegye visszaállítása előtt. Ezek
fuvarozási és egyéb kötelezettségek fejében házhelyet, haszonbéres kerti földet
kaplak, amelyet valamikor gewehrscheinista telek néven emlegettek a
hatóságok. A földesúrral, illetőleg kincstárral kötött szerződésben minden
gányócsaládnak egy-egy numerus föld járt jogokkal és kötelezettségekkel.
A numerus, parasztosan nomërus, numera eredetileg falusi
háztelket, portát jelentett, amelyhez szántóföld is tartozott. Főleg
gányófalukban emlékeznek rá, és nyilván csak a XVIII. századi újjátelepítések
idején, az allodiális gazdálkodás függvényeként bukkannak föl. Nagyságuk
falunként változik, de általában 20 hold körül mozognak. Haszonbérük holdanként
2—3 ezüst forint. így Újkígyóson eredetileg 5 kishold belsőségből és 20 kishold
határban elterülő szántóból álló birtokegységet jelentett. A belsőségen volt
régebben a ház és a dohányföld. A külsőség, szántó nagysága természetesen az
eredeti, 1815. évi kiosztáshoz képest az idők folyamán már nagyon megváltozott.
Kübekházán a numerus 16 hold volt, amelyből 12 hold szántó, 1,5 hold kaszáló,
1,5 hold legelő, 1 hold beltelek és kert. Jázován 14 holdból álló birtokegység,
amelyhez a vízvette területek árvízmentesítése után még 1 hold járul.
149 Kissé
megkésve, már hiába is ajánlotta Quintus [Kenedi Géza]: A szegedi
gondolat. SzH. 1915, 257. sz.
150 Csernovics
Diodor műve szerint mindjárt meg is váltotta magát Urményháza,
Magyarszentmárton, Kübekháza, Keglevichháza, Pusztaföldvár, Dombiratos,
Kisiratos. 137
151 Kiss K., Az überlandföld. Szeged 1899.
Ez a terület ma már sok apró, szétszórt birtokrészből
áll. Tordán volt nagynumera 25, és kisnumera 17,5 hold.
Ószentivánban 95 numera volt, amely egyenként 16 hold földből állott.
Ebből 3 hold kötelező dohányföld, 3 legelőrész, a többi saját, tetszés szerint
fölhasználható tulajdon. A sövényházi nomërus 16 hold belsőségből és 13
hold legelőből állott. Ismeretes volt egyébként valamikor Tápén is. Itt azonban
a nagyságára már nem emlékeznek. Dohányföld is tartozott hozzá. A pajor ismeretes,
illetőleg emlékezetben él Tiszaszentmiklóson, Padén, Szőregen : 32 holdból álló
birtokegység, amely több helyen lévő kisebb földrészekből is állhat. Kisebb
egységei a 16 holdból álló félpajor és a 8 holdnyi fertály. Tiszaszentmiklósnak
valamikor 170 pajorja volt. A pajor emlékezetét Tápén a réti Pajor, Pajorok dűlőnév
is Őrzi. Részei: Alsópajor, Fölsőpajor. A Tisza szabályozása előtt a
tápai gazdáknak itt cölöpökre épített istállóik voltak, sőt magasan álló
karámokat is építettek, ha hirtelen áradás öntötte volna el a réti legelőt.
Sokszor csónakon vitték ki a Pajorba a jószágot, ahol az apadás folytán már
zöldelo szigetek voltak. A tápai lakosság egy része a Víz idején ide menekült.
Térjünk azonban vissza a numerushoz, amely tehát átlagban 20 hold terjedelmű
bérlemény volt. Ebből 2—4 holdra épült a ház, pajta, istálló. Itt volt mellette
a palántáskert, de természetesen maga a dohányföld is. Az ilyen portának
Temesközben máig belövök neve is hallható. Ennek megfelelően a falu
alaprajza széles, nagy kiterjedésű, az utcák messzire esnek egymástól. Nyomait
ma is világosan őrzik személyes tapasztalataink szerint Száján, Torda,
Újkígyós, Gyulafalva belsőségei. „A kisebb, leginkább dohányültető községek —
írja a múlt század nyolcvanas éveiből Kálmány Lajos152 — mint Torda,
Száján, Jázova négyszögűek, elég széles utcájúak s csinos házúak, de a házak
egymástól messzisen vannak. Minden háznak van udvara, kertje és végiben
szántóföldje, mi összesen minden háznál két-két láncot tesz ki." így az
egyik ház kiabálja a másikat, amint mondani szokták. „Mikor káplán
voltam Szajánban — írja máshol — kocsin voltam kénytelen a faluban járni a
betegekhez." Kertészeink — főleg újkígyósi tapasztalatainkat összegezve —
úgy mondták, hogy dohányra építőitek. Ezt úgy értették, hogy a gányóház,
kertészház megfeleljen foglalkozásuknak. A kezdeti nehéz anyagi körülmények
miatt a lakóház eredetileg csak két helységből állott. Az utcára néző szoba
méreteit föltűnő nagyra szabták : az épület hosszában rendesen 8X5 négyszögöl
volt. Itt folyt ugyanis a hidegek beálltával a kemence melegénél, amelybe
dohánykóróval is fűtöttek, a simítás, csomózás olykor két párhuzamosan
felállított hosszú asztalon is. A konyha valamikor szabadtűzhelyes volt. Az ereszét,
színalja újabb, jó félszázados fejlemény. Az udvar belső részén foglalt
helyet a szokott mellékhelyiségek mellett a dohánypajta, amelynek
kezdetlegesebb, rögtönzött fajtája a repülőpajta, színpajta szegényebb
portákon máig látható. Ennek négy oszlopon álló teteje volt, oldalai nincsenek.
Mindenfelől járja tehát a szél. Tartó oszlopainak potos, azoknak a
vízszintes rudaknak pedig, amelyekre a kuka segítségével a
dohányköteleket fölakasztják, szërgyia a neve. Teteje sokszor csak szár,
szalma. Az udvar egyik sarkában a sövény-, olykor vertfallal övezett palántáskert,
palántás. Mindjárt mellette a földek felé a szűrű, majd közvetlenül
a még meg nem osztott belsőségekhez tartozó néhány holdnyi szántó, dohányföld.
E leginkább temesközi, bánáti kirajzások társadalmi jellege kétségtelen. Csak
néhány település történik közöttük hivatalos, állami szervezéssel. Valamennyit
jellemzi azonban, hogy legtöbbször nem az ország minden részéből összeverődött
családok keresik itt boldogulásukat, hanem közösségekről van szó. Kirajzott
településeink folklórja és gazdasági élete az újabb helyi fejlemények mellett
tanúskodik a szegedi népélet archaikus jellegeiről is. Ezt a kérdést itt nem
vizsgáljuk tovább, de a megfelelő helyen a rendelkezésünkre álló anyagot
mindenütt beleépítjük a munkánk egészébe. Különösen jó szolgálatot tesznek azok
az archaikus elemek, megrögzött régiségek, amelyeket az anyavárosban már régóta
hiába keresünk. Itt a történeti szemlélet fokozott alkalmazására is
lehetőségünk adódik. A jugoszláv Bánátban élő népünk megőrizte nyelvének ö-zo
színeit. Még él benne a mesemondó készség. Hagyományvilága is sok tanulsággal
szolgál. Gazdasági élete a dohánytermesztés nyomán fejlesztette belterjes,
állandó kísérletező, kertészkedő jellegét. Otthonán, korszerű viseletén,
könyvszeretetén viszont már a civilizáció modern igénye is tükröződik.
152 Kálmány II, XXI. 1
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése